Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 1. szám - Orosz István: Emlékek apámról III.

95 mondta az interjúban apám, amit a Memoárban azzal egészített ki, meg kellett volna fogadnom a tanácsát. 1957-ben, amikor a forradalom szellemi előkészítésének vádjával felelősségre vonták, szereztek egy tanút, aki szerint apám kijelentette, nem fog soha töb­bet oroszt tanítani. Az egyik legkönnyebben cáfolható vádpont volt, hisz nem is tudott oroszul, igaz, később, 1962-ben, amikor ötödikesként megkezdtem idegen nyelvű tanul­mányaimat, ami akkor természetesen csakis az orosz lehetett, ő is belevágott, s néhány hónapig, tán egy évig, tán kettőig is, párhuzamosan tanult velem. Hogy meddig jutott, nem tudom felidézni, igaz, a saját tudásom felől is elég bizonytalan vagyok. Akkoriban az orosz bemutatkozásnál az apa nevét is kellett mondanunk. Kak tyibjá zavut? Hogy hívnak? Sztyepán Vladiszlavics. Nyolc év tanulás után, mert a főiskolai orosz már inkább visszalépés volt az általános iskola és a gimnázium után, viszonylag jól tudhattam a megszállók nyelvét (azért írom így, mert mindhárom iskolában voltak, akik ezzel a szóval lázítottak az orosz ellen, elfogadhatóan beszélhettem, de oly kevésszer használtam azóta – jószerivel soha –, hogy ma már csak néhány memoritert tudok kifogástalanul. Például a Tatjána levelét, vagy a minden órán elhangzó, többnyire kuncogásba fúló jelentést: Tavaris ucsítyelnyica, ja dakládiváju vam sto szasztav klassza tricaty agyin, nyikto nye atszusztvujet. A tavaris ucsítyelnyicát Olgának hívták, szőke volt, kék szemű, törve és szlávos akcen­tussal beszélte a magyart, s oly türelmes lélekkel hunyt szemet diákos galádságaink fölött, melybe az orosz nyelv demonstratív nemtanulása és a Lényin elvtárs arcképének rajzolt szamárfül is beletartozott, mintha személyesen akarta volna jóvátenni a megszál­ló hadsereg minden gaztettét. Proletarii vszeh sztran, szojegyinyajtyesz! Világ proletárjai, egyesüljetek! – hirdette a faliújság, s a cím alatt olykor az egyesülés spontán módozatait szemléltető ábrák is megjelentek. De visszakanyarodok inkább a Memoárhoz, a dögészek kapcsán elejtett fonálhoz. Elsősorban nyelvszakosokkal, irodalmárokkal, történészekkel volt komolyabb kapcsolatom, persze a Collegiumban dögészeknek nevezett természettudomány szakosokkal is. A modern fizika filozófiai vonatkozásairól azonban többet hallottam gyermekkori barátomtól, földimtől, Antal Jánostól – aki egyetemi éveimmel egy időben volt a Műegyetem hallgatója –, mint a kollégista fizikusoktól. A fővá­rosban ugyan ritkábban találkoztam vele, annál többet vakációnk idején Csépán. Igen művelt fiatal volt: tájékozott a humaniórákban is, kitűnően orgonált, zongorázott. Számomra ő ellensúlyozta a Collegium gyakran túlzó öntudatát, büszkeségét. Antal János vákuumfizikával, kvantum- és szilárdtest-fizikai kutatásokkal, atomelmé­lettel foglalkozó, nemzetközileg is ismert egyetemi tanár lett. 1988-ban, fiatalon, 61 éves korában halt meg. Apám sokszor emlegette, próbálta ápolni az emlékét, cikket írt róla a Csépai Naplóba, megtalálom egy naplójegyzetét, amelyben bosszúsan említi, nem közöl­ték, nem is válaszoltak rá. A collegiumi órákra való készülés minden időmet és energiámat kimerítette. Arra ugyan rájöt­tem, hogy Tarnai, később Simó és Bornyi nem ismeri jobban az irodalmat, mint én, s Horatiust sem értem rosszabbul, mint a többiek, fenyegető rémet jelentettek azonban a félév végi egyetemi kollok­viumok, mert azokra készülni nemigen maradt időm. Ortutay, akihez néprajzra jártunk, rám bízta a Collegium néprajzi lemezeinek rendezését, jegyzékbe foglalását, Gianola professzor olaszóráin kiderült, hogy jobban tudok olaszul, mint a velem együtt járó dögészek (Csapáry, Hódi, Králik); s a többi órán is szinten tudtam magamat tartani. A nagyon kedves olasztanár, Alberto Gianola olasz létére kifejezetten antifasiszta volt, és ezt mindig hangoztatta is, de hát tudta, hogy az Eötvös Collegiumban ezt nyugodtan teheti, mert ott mindenkinek hasonló a meggyőződése. Vajon meddig állnak még Monte Cassino előtt az amerikaiak, és miért nem tudnak Róma felé áttörni, és vajon mi lesz Rómával, ez minden órán állandó téma volt. Gianola március 19-e után eltűnt, nem tudom, mi lett vele, remélem, hogy sikerült neki később visszakerülnie Olaszországba.

Next

/
Thumbnails
Contents