Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Orosz István: Emlékek apámról III.
96 Szobatársaim – „családom” tagjai – nem voltak nagyképű gólyanyúzók, Nagy Micu kezdettől igen barátságos és segítőkész volt, legfeljebb tiszántúli – kálvinista – népiességemet sokallotta, s igyekezett mindenekelőtt kedves Babitsának megnyerni. Évfolyamtársaim közül már csak azért is Tarnai Bandi került hozzám legközelebb, mert azonos szakosok voltunk, együtt jártunk be az egyetemre, rendszeresen gyalog, átvágva a Gellért-hegy lejtős déli oldalán. Bandit alaposabbnak, rendszeresebbnek, céltudatosabbnak tartottam magamnál, de talán nem jogtalanul hittem, hogy bennem több a fantázia, a mozgékonyság, a csapongás. Évfolyamtársaim közül legtöbbre, Gyapayt tartottam. Gyalog a Ménesi úttól fél óra lehet az egyetem, talán annyi sincs. A Ferenc József hídon kellett csak átsétálni, noha a hídon való átkelés – legalábbis utólag, a következmények felől nézve – nem is volt kockázat nélküli vállalkozás. Az említett évfolyamtárs, Gyapay Gábor valahogy egy titkos németellenes szervezetbe csöppent, ahol azzal bízták meg, hogy a Ferenc József híd tervezett felrobbantását megakadályozza. A robbantó központ épp a Collegiumban van, magyarázták neki. Gyapay, aki szintén mindennapos hídjáró volt, látta is az ekrazittal körbetekert pilléreket, de észrevette, hogy a huzalok nem a Collegium irányába futnak. Az is gyanús lett neki, hogy megbízói afelől érdeklődtek, kik a náciellenes collegisták, akiket hasonló feladatokkal lehetne megbízni. Szerencsére nem mondott neveket, rájött, hogy a Gestapo hálójába került, és sikerült is eltűnnie, míg be nem fejeződtek a harcok Budapesten. A Ferenc József hidat az ostrom idején természetesen fölrobbantották, ahogy a többi hidat is, kivétel a Margit híd volt, ami már 1944. november 4-én, a harcok megkezdése előtt, ráadásul csúcsforgalmi időben, több száz áldozatot követelve repült a levegőbe. Talán a németek bosszúválasza volt Horthy október 15-i kiugrási kísérletére, de véletlen is lehetett, hiszen sok német műszakis is meghalt, akik föltehetően épp a robbanótölteteket szerelték. November 4-e egyébként a nyilas nemzetvezető, Szálasi Ferenc eskütételének napja volt. Apám kollégiumi élményeit önkéntelenül saját kollégiumi éveimmel állítom párhuzamba. Nehéz eldönteni, vajon a Szász Imre könyvében majomgecinek nevezett bebőröződő sárgaborsó-főzelék, a rendszerfüggetlen „lehúzások” élménye, vagy a nagyvárosba szakadt pattanásos vidéki fiú önbizalomhiányos helyzete kormányoz-e arra, hogy együtt lássam magunkat. Amikor kollégista lettem, elhangzott a jót fog az tenni neked szólam, talán többször is mondta, ami a rendre szoktatást volt hivatva jelenteni. Apám internátusi, majd collegiumi neveltetésének hozománya tényleg olyan rendkívüli pedantéria volt, amit soha, még csak megközelíteni sem voltam képes. Környezetemből legföljebb Marci fiam az, akiben néha fölsejlik valami a nagyapai örökségből. Persze az én kollégiumom, az Iparművészeti Főiskola szép Herman Ottó utcai villája valójában csak laza diákszálló volt. Ha mégis tanultam ott valamit, azt a nagyobbaktól vagy a velem egykorú társaktól lestem el, általános gimnáziumból érkezvén ugyanis sok behoznivalóm volt azokkal szemben, akik művészeti gimnáziumból jöttek. Leginkább a budapesti „kisképzősökkel” szemben éreztem tetemes hátrányt. A szűken vett szakma manuális praktikáiban való lemaradásomért kárpótolt ugyan, hogy néhány elméleti tárgyból, sőt még tán művészettörténetből is jobb voltam az átlagnál, amiatt viszont, hogy sem az iskolában, sem a kollégiumban senkit nem ismertem korábbról, valahogy körön kívülinek éreztem magam. Kollégiumunkban tanárokkal, leszámítva a fakultatív zenetörténeti előadásaival olykor betoppanó Földes Imrét, egyáltalán nem lehetett találkozni, s aki elvétette a kéthetenkénti ágyneműcserét, még a gondnokot sem láthatta. A rózsadombi, és kívülről nézvést roppant elegáns villában, legalábbis a kezdeti időkben, meglehetősen magányos voltam. A hivatalosan hétágyas, de egy-két matraccal mindig megtoldott szobában – az elsősök többnyire ott kezdték – dolgozni nemigen lehetett, olvasgatni se nagyon, a fiú- és a lányépület közti műteremházban is csak később, ha jól emlékszem, másodiktól kaptam saját szobát, ami egy asztalnyi, furnérlapokkal elkerített kasznit jelentett. Gyakran volt,
