Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 7-8. szám - Simonyi Zoltán: Szétesés és újraépítés (A rendszerváltás, és ami utána történt az alföldi szőlőtermesztésben és borászatban)

111

fel a felvásárlási piacon. Kinevezett pincevezetője különböző jogkörökkel volt felhatalmazva. A szocializmusban a magyar agrármodell vegyes (állami, magán és szövetkezeti) tulajdonviszonyokra épült. 1960 után a fő forma a mezőgazdasági termelőszövetkezet volt. A szövetkezeti tag munkavállalókat közelítő jogviszonyt „élvezett”, és limitált mértékig lehetett háztáji gazdasága. A

szakszövetkezetekben a tagi gazdálkodás (és az abból származó jövedelem) felülmúlta a közösét. Az állami szektornak ez a fajtája volt jellemző a térségünkre. A szakszövetkezetek a hazai érdekviszonyokra szervezett, kezdettől fogva az árutermelés korszerű kategóriáit alkalmazó mezőgazdasági szövetkezetek voltak, amelyek a szőlőtermelők és a lakosság számára biztosították a termelés, a gazdálkodás folytonosságát a szocialista viszonyok között. A tagok megtermelték a szőlőt és a bort mint alapanyagot, és a munkájuk eredményéből befolyt jövedelem 10%-á

t beszolgáltatták. Ebből jött létre a szocialista szakszövetkezeti vagyon. Amennyiben a szövetkezetekben lévő

tag szőlőjét vagy borát másnak adta el, a tíz százalékot az átvevő gazdaság levonta, és átutalta

annak a szakszövetkezetnek, melyet a termék leadá

sakor kötelezően kellett, hogy megnevezzen az illető. Mindenkinek valamelyik szakszövetkezetnél tagnak kellett lennie, hiszen csak így tudott szőlőt

termelni, bort előállítani, és a megtermelt terméke felett szabadon rendelkezni. A helyben működő kisebb pince- és állami gazdaságok a szőlő- és borfelvásár

ló piacon nagy konkurenciát nem jelentettek. Az más kérdés, hogy a központi, palackos bort palackozó, forgalmazó, termelő üzemek mennyiben jelentettek konkurenciát a palackos bor forgalomban. A

kecskeméti székhelyű Közép-Magyarországi Pincegazdaság vezető helyet foglalt el a pincegazdaságok között. Természetesen nemcsak a borban, hanem az üdítőital-gyártásban is pozicionált volt. A pincegazdaság a rendszerváltás után szinte egyik napról a másikra bezárt, az üdítőitalgyártás (a „Márka” üdítőital gyártásközpontja volt) megszűnt. (Megjegyzem, hogy a „Márka” és a Traubisoda üdítőitalok később újból gazdára találtak, és azóta is forgalomban vannak.)

Az előzőekben mindenképpen szükséges volt egy pár mondatban megemlíteni azokat a gazdasági körülményeket, gazdálkodási formákat, amelyek a rendszerváltás utáni időszak kiindulóalapjául szolgáltak. Az 1960-as években általánosan uralkodó szakmai nézet volt az, hogy a bor egyedüli értékmérője a minősége, beltartalmi összetétele, élvezeti értéke. Abban az időben a szakmai gondolkodást nem nagyon befolyásolták közgazdasági és piaci szempontok. Központilag meghatározott felvásárlási és fogyasztási árak érvényesültek. 1968 után a közgazdasági szemlélet meghatározóvá vált a szőlő- és borgazdaságban is. Ennek következménye azonban alapvetően a szőlőtermesztés és borászat árukapcsolatában kifejeződő érdekellentétek kiéleződése volt. A jövedelmezőségi problémák visszaszorításában és a korlátlan keleti piac előtérbe kerülésével uralkodóvá vált a mennyiségi szemlélet. A borászatban is éreztette hatását mindez, amit a hiányos forgóalap-ellátottság is alátámasztott. Az alkoholfogyasztás korlátozása a Szovjetunióban 1986-tól új helyzetet teremtett, szembe kellett nézni a realitásokkal, és szakítani kellett a mennyiségi szemlélettel. Elodázhatatlan feladat lett, hogy a hazai szakmai szabályozásunkkal