Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 7-8. szám - Ö. Kovács József: Kényszerkollektivizálás és az "elfelejtett" következmények
77 A dolgok mindig helyben történnek velünk. Ami traumatikus, annak hatása különösképpen bevésődik az emlékezetünkbe, lényegében a testünk emlékezik. Bár 1956 hatása, vereségtudata, a megtorlások következményei a kollektivizálás végrehajtásában meghatározóak voltak, mégis azt állítom, hogy a gazdák többségét csak egy újabb, a fentiekben idézett példához hasonló módon, döntően 1959–1960-ban levezényelt koncentrált kampánnyal tudták beléptetni a kényszerszövetkezetekbe. Egyáltalán nem kisebbítve a korábbi kuláküldözést és a parasztellenes diktatórikus eljárások jelentőségét, de azokhoz képest is átfogóbb érvényű és nagyobb hatásfokú kollektív erőszak-alkalmazásra került sor 1958 és 1961 között. Úgy látom, sokak számára még ma is megtévesztő lehet az, hogy eleve az 1956 előtti Rákosi-diktatúra intézményesült, viszonylag jól látható büntetési formáiból és mennyiségéből indulnak ki (például perek és a bebörtönzöttek száma, kitelepítések). Ugyanakkor háttérbe szorul az, hogy a kádári diktatúra gépezete lényegében ugyanolyan államosítást hajtott végre, csak alapvetően megváltoztatta a módszereit. A kényszerkollektivizálás esetében is az látható, hogy az erőszakos beavatkozás színtereit, szereplőit és konkrét eszközeit sokkal inkább kiterjesztették a „civil világra”, azaz sok szempontból láthatatlanná tették az eljárást, az érintettekre a kölcsönös tabusítást is rákényszerítve. A korábbi kollektivizálási kampányokhoz képest, a társadalom egészének manipulált bevonásával szétterítették a „felelősséget” és a következményeket. A kényszerkollektivizálás, a „szocialista bekerítés” terrorjának a visszatérő módszerei, formái a következők voltak: 1) verbális, pszichikai presszionálás, 2) adminisztratív eszközök alkalmazása, 3) fizikai erőszak, verés, kínzás. A vidéki Magyarországon ekkor történteket minden megyében, így Bács-Kiskunban is az előbb említettek szerint lehet leírni és értelmezni.6 Kényszerkollektivizálás után. Bács-Kiskun megyei helyzetképek A Homokhátság alapvető gondjai politikai rendszereken átnyúló problémahalmazt képeztek. A megyei tanács 1973-as előterjesztése a kiemelt fejlesztési források megszerzését célozta meg. Az érvelés számos fontos tapasztalattörténeti tanulságot tartalmaz. A tervezés során 600 ezer hektárnyi területen, többségében kedvezőtlen termőhelyi adottságú üzemek számára kellett jövőképet adni. A kényszerkollektivizálás kudarcának rendszerszintű elemeire ebben az esetben is ráismerhetünk, hiszen ekkor is azt kellett megállapítaniuk, hogy ezek az üzemek akkori állapotukban, tehát 12–13 évvel, többnyire papíron való megalakításuk után is csak állami támogatással tudtak működni. Mindamellett, az adott viszonyok között olyan termelési kultúrák alakultak ki, amelyek országos értelemben is fontosak voltak. Az ország 4,6%-nyi területén az összes szőlőterület 20%-a, a zöldségterületek 10%-a Bács-Kiskun megyében helyezkedett el. Az ekkori számítások szerint 51 582 ,,parasztcsalád” élt itt. További fontos adatokat említlevélíró, párttag rokonának a következő tartalmú táviratot küldte: „Ugyanaz a helyzet, ami volt, még súlyosabb.” Uo. 296. 1960. január 13. Hasonló dokumentumokat lásd Ö. Kovács 2015. 6 Lásd Ö. Kovács 2012, V. fejezet.
