Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 7-8. szám - Ö. Kovács József: Kényszerkollektivizálás és az "elfelejtett" következmények
74 Ö. Kovács József Kényszerkollektivizálás és az „elfelejtett” következmények A Szovjetunióban az 1920–1930-as évektől a kommunista hatalom számára az egyéni parasztgazdaságok elemi akadályt jelentettek. A paraszti munkaerőre ugyanakkor nagyon is szükség volt az erőltetett iparosítási program végrehajtásához. A kolhozokat a kommunista állam a tervgazdaság szempontjainak alárendelve a terror eszközeivel hozta létre. A Vörös Hadsereg által megszállt más országokhoz hasonlóan hazánkban is a földek és az emberek „összegyűjtése”, „kollektívákba” kényszerítése a kommunista diktatúra legradikálisabb társadalmi operációja. A befejezett kollektivizálás 1958 és 1961 közötti időszaka, az akkori kollektív erőszak-alkalmazás, az 1956 és 1990 közötti periódus egyik legtömegesebb, ugyanakkor tabusított, negligált történése volt. Ha az 1945 utáni állami identitástörési politika és a társadalmi ellenállás összefüggésében gondolkodunk, a széttöredező történeti parasztság volt az utolsó társadalmi tömb, amely 1958-ig zömében magántulajdonon alapuló létformákban próbált élni. A kommunista modellben a parasztság mint meghódítandó egység, ellenség jelent meg. Az 1930-as évek szovjet plakátjain is jól láthatók a negatív képzettársításokat (pl. hüllők, ördög) előhívó figurák: az önálló gazdák és az egyházak képviselői. Az egyéni parasztgazdaságok bizonyos mértékig és ideig gazdaságilag és társadalmilag az állami beavatkozástól függetlenek maradhattak. A központi hatalom szemében ők így a mindennapokban eleve ellenpolitikai bázist képeztek. Mindezt a tartózkodó, egyszerre alkalmazkodó és ellenálló magatartást az egyházközségek fizikai létükben, jelképeikkel is erősítették. A földosztást, a kényszerkollektivizálást nem csupán az előbb említettek miatt kell kiemelni a puszta agrártörténet világából, hanem azért is, mert maga a szocialista projekt és a társadalmi gyakorlat, továbbá a súlyos következmények is össztársadalmi hatásúvá tették. Állításaim igazolására elsősorban a kortársi perspektívákat és tapasztalatokat helyezem előtérbe, amelyek azért is fontosak, mert a diktatórikus rendszerek a kényszerű felejtés politikájával az emberek emlékezetének átstrukturálását célozták meg, nagyrészt „sikerrel”. Ezt a nézőpontot emellett azért is lényegesnek tartom, mert különösképpen a marxista-leninista program megvalósítására törekvők gondolkodásában és modernizációs programjaiban igen erős a szükségszerűség kategóriájához való ragaszkodás. A kényszerkollektivizálásról sokaknak még ma is az az álláspontja, hogy a kitűzött iparosítási eredmények
