Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 7-8. szám - Szilágyi Zsolt: Gondolatok az Alföld gazdaságáról és urbanizációjáról (17-19. század)

31

Azzal, hogy a Kárpát-medencei migráció a 19. század végén más irányt vett (tengerentúli kivándorlás),64

a modernizáció lelassult, és a dinamikus fejlődés egyik legfontosabb hajtóereje (belső vándormozgalom) veszítette el a lendületét. A kivándorlás és a tájból történő elvándorlás felerősödése ellenére az Alföld jelentős része még a 20. század elején is bevándorlási célterületnek minősült,65

ami elfedte a kibontakozó gazdaságszerkezeti válság problémáinak a jelentős részét. A korábban hangsúlyozottakkal ellentétben az indusztriális kori (1850 után) alföldi gazdaságszerkezeti válsághoz valószínűleg az újabb éghajlatváltozás is hozzájárult a Kárpát-medencében. Mivel a vízvédelmi infrastruktúra a megelőző éghajlat alacsonyabb csapadékviszonyaihoz igazodott, így az 1870-es évektől növekvő árvízterheltség66

újabb kihívást jelentett. A

kiegészítő beruházások növekvő költsége már nem térülhetett meg a szántóföldi növények értékesítéséből származó bevételekből (az említett piaci versenyképtelenség miatt sem).67

A

csapadékosabbá váló gabonatermény-időszak kedvezőtlenül hatott a gabonafélék termésátlagára, piaci árára. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a beruházások a már amúgy is magas költségek miatt nem valósultak meg. Következésképp a belső vízelvezetési csatornahálózat nem épülhetett ki azokon a területeken, ahol eleve nem a lecsapolás volt a cél. Ezért a folyók mentén termőre fordított területeken, ahol tehát a belső csatornahálózat hiányzott, a csapadékosabb periódusban megnőtt a belvízveszély, gyakoribbá váltak a belvízkárok. Ezek együttesen a Tisza és mellékfolyóinak vidékén erősítették fel a gazdaságszerkezeti válságot. Az e térségekben kialakult, többnyire önforgalmú piacközpontok

68

már nem lehettek az alföldi modernizáció vidéki „hídfőállásai”. Környezetükben a vidéki polgárosodás lelassult.

Ezzel párhuzamosan a csapadéktöbblet a korábbi futóhomokvidékeken gazdaságélénkítő szerepet játszott, amelynek előnyeit a korábban és az újonnan telepített szőlős- és gyümölcsöskertek tulajdonosai, valamint a kereskedők (stb.) is élvezték

. Ezeknek a vidékeknek a társadalma azonban más utat járt, illetve más utat kínált a vidéki polgárosodáshoz, a tőkefelhalmozáshoz és a társadalmi mobilitáshoz. Az

új centrumterületek az alföldperemi kereskedővárosokkal szemben főleg a 64 Rácz I. 1965; Puskás 1974, 1982; Beluszky 2005: különösen 211, 228–239; vö. Kovács I. 1938.

65 Szilágyi 2018b. 66 Rácz L. 2021: 1. ábra.

67 Demeter 2016: 83. (276. lábjegyzet.)

68 Azt a települést nevezem önforgalmú piacközpontnak, amelyet (önmagán kívül) más település nem jelölt meg piacos helyéül 1925-ben a községi jegyzők és körjegyzők által kitöltött közigazgatási tájékoztató lapokban (a forráshoz ld. Szilágyi 2016). Számuk 1828-ban, az akkori Magyarország területén (Erdély és Horvát-Szlavónország nélkül), összesen 31 volt (Bácskai–Nagy 1984: 49., 2. lábjegyzet). Ebből is csupán egy, mindössze Sárospatak feküdt a későbbi trianoni Alföldön. A helyzet azonban 1925-re megváltozott. Ekkor már 158 olyan települést jegyeztek fel, ahol legalább heti rendszerességgel tartottak piacot úgy, hogy közben a környező falvak lakossága jellemzően „nem látogatta” (legalábbis nem olyan mértékben, hogy arról a jegyzők, körjegyzők említést tegyenek). Az önforgalmú piacközpontok összefüggő tömbben helyezkedtek el a korábbi vízjárta területeken, főleg a Közép-Tisza vidéken, a Közép-Tiszántúlon, de a Jászságban is (Szilágyi 2015a: 206., 3. ábra és 218–222).