Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Codău Annamária: "mind fények ők, pirinkó csillagok" (Erdélyi Ágnes: Arckép szavakból. Összegyűjtött írások)
126 nyei volnának, olykor igazán érdekesek Erdélyi Ágnesnél. A munka és a munkanélküliség problémája a Kovácsék ban a kisebbségi helyzettel is összekapcsolódik, amikor a román nyelv ismerete a szakmai követelmények fölé helyeződik, és ennek hiánya egész családok létezését lehetetleníti el – Ferenc József falról lehulló arcképe beszédes vád ebben a tekintetben. A Két üres ágy című próz a viszont egy román „szegényjogászról” szól, ami arról vall, hogy Erdélyit nemcsak a magyar nemzetiség sorsa érdekelte, a társadalmi osztályok közti különbségek, a szegénység egyaránt sújtott mindenkit az ő felismerésében, és például a Madam Sergiuban is egy kevéssé sztereotipikus román–magyar viszony ábrázolása érhető tetten, bármilyen irányú gyűlöletkeltés nélkül. Valószínűleg a szociális nézőpont meghatározó volta teszi, hogy a kisebbségnek a gyakorlati problémájával foglalkozzék, ugyanakkor a gazdasági viszonyok okán a munkanélküliség sújtotta többségiekben is sorstársakat lásson. (Az említett történetbeli jogász „is a misz tikus diplomás jövőből táplálkozott előre” – példa arra, hogy Erdélyi gyakran nagyon elmés fordulatokkal világít meg helyzeteket.) Erdélyi Ágnes idejében megkerülhetetlen a háború tapasztalatainak tükrözése. Az első világháború ideje alatt alig páréves volt, azonban műveiben itt-ott felsejlenek az akkori közhangulat reminiszcenciái: „Baka nótákat énekeltél még, / azok is mind mind szomorúak voltak, / az ablak alatt menetszázadok / egyre vonultak, 1917-et írtak. / Egyszer anyámmal is láttunk az utcán / ilyen daloló gyermek katonákat. ” (Gyermekségem messze városa, Pest) Egyébként ha megjelenik a gyerekkor, az elsőre nosztalgikus hang ellenére műveiben ez a korszak valamilyen egzisztenciális félelem megsejtéséről, a halállal, idegenséggel, egyedülléttel való találkozásról szól (Gyermekségem messze városa, Pest; Egyedül) . Egy 1933-as elbeszélése, a Téli mese 1917-ben játszódik, a katona fiát hazaváró anyó felismeré séről szól, hogy a háború mennyire értelmetlen, és mennyire mélyíti a szakadékot a szegények és a gazdagok között. Erdélyinek a jövőbe tekintve is vannak sötét víziói, távlatunkból talán a legfájóbb az 1935/36-os kötetbeli Nap, szinek, valóság néhány, később beteljesült sora: „Lehet, elkap a nagy világkerék, / lehet, hogy gáz fojtja tüdőnkbe a versünk, / barrikádról le gépfegyver söpör, / vagy számolnak hármat, szitává lesz a testünk...” Ugyanebben a versben olvasható az egyik legironikusabb, legcsüggedtebb megnyilvánulása is: „Európa robbanni készül, / mi vagyunk az »Új Fiatalság« / előttünk »Az Élet« / [...] / Övék az ország, a hatalom és / a dicsőség s mienk, / ha megérjük, – »a Jövő«!” Az ezt követő, A csüggedés perceiből című költemény pedig képiségével, az európai hagyományt, kultúrát és a hitet is megidéző tornyokkal, a bénult agyak plasztikus „patakzásával” sokkal erőteljesebb szöveg, mint a már-már görcsösen felemelő szándékú, megszólító versei: „Nekem beszélhettek, / csak az őrültek / és csecsemők hiszik már, / hogy megérjük a jövőt. / Gótikus tornyok hiába / ágaskodnak az égre, / kár akarni. / A falakról bénult agyak / szomorúsága patakzik. / Van jövő és van cél, de távoli, / mint a délibáb és / elérhetetlen, mint az igazság” – még akkor is, ha ez a mű is dacos reménykedéssel zárul majd, s ilyen helyzetekben látszik, hogy ragaszkodása a saját művészete számára kijelölt funkcióhoz (buzdítani) gyakran miként korlátolja a művészi képesség továbbfejlődését, amennyiben a felmerülő kételyekre és kérdésekre legtöbbször egy szlogen érkezik válaszul. Az utolsó
