Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Codău Annamária: "mind fények ők, pirinkó csillagok" (Erdélyi Ágnes: Arckép szavakból. Összegyűjtött írások)
124 dosik, az anya pedig betegségben meghal. A baráti kör tagjai, akiknek „a saját apró gondjaik mellett szívügyük volt a világválság”, a számukra igaz, tehát az eleven lelkiismeretként, felkavaró-felrázó erőként működő, a társadalom szemeit a sokak szenvedésére felnyitó művészetből való megélésre vágynak, emellett a művészetkoncepció mellett érvelnek egyikük festménykiállításán is. Ugyanakkor az Erdélyi Ágnes alteregójának tűnő szereplő, Lili kapcsán fogalmazódik meg, hogy a művészet érvényes lehet a valóságtól való elemelkedésként is: „szerette a versét, amely ajtót nyitott neki valami szellemi, tisztultabb légkörű világba”. A művészetnek ez a két funkciója vezérli Erdélyi lírai énjeit is: a Kórus három hangra élére helyezett Ajánlás fogalmazza meg, hogy célja a társadalmi küzdelem buzdítása és a nyugodt mindennapok apró rezdüléseinek regisztrálása. Ennek az 1935 vagy 1936-os kötetnek a versei azt sejtetik, hogy Erdélyi Ágnes alapvetően egy derűre hajlamos egyéniség lehetett, ezért törnek elő időnként az És az élet mégis szép lesz! című vers felütéséhez hasonló remények, de a mások szenvedése iránti érzékenység folyamatosan fölülírja a jelen individualista illúzióit: „De ráébreszt a valóságra / rikkancsok éles sikoltása: / »Németországban könyvek égnek«.” A magánember pillanatnyi örömei, a mindennapok apró szépségei versus a társadalom problémái, sürgető gondjai, egyre komorabb kilátásai – ez a két dimenzió végig együtt van jelen Erdélyinél. Ars poeticaként olvasódhat a Nyújtsd kezed, testvér! című, Radnóti Miklóshoz intézett vers, amelyben egyrészt csatlakozni kíván a testvérhez, másrészt egy, a harc metaforáival kifejezett attitűdöt jelez a haladás, az igazságosság és a vigasz szolgálatába állított művészetkoncepció jegyében: „Eddig testvérek voltunk, most bajtársak. / Együtt riadózunk új seregeknek, / lelkem lángjával vörösebb a lobogás, / új hangommal hangosabb a kiáltás, / mely igazságot követel a világnak.” Erdélyi verseiben a „mi” mellett elkötelezett megszólaló a kiszolgáltatottak tömegével való azonosulását fejezi ki (Az élet elejtett bennünket, Mi zsoldnélküli lovagok, Mi halálraszánt mil liók), de gyakran felbukkan az énnek a közös bánattól/örömtől függetlenül megélt apró élvezetei miatti bűntudat a, és az egyszerre kívül- és belülhelyezkedést tanú sítja az is, hogy költőként egy „ti”-hez szól: „szám / néktek énekel; néha korbácsolót / lázadni vadítót, néha vigasztalót / fájdalmat zsongítót” (Újra elröpült piros szivemből). Két-három helyen előfordul az a kérdésfelvetés, hogy lehetséges-e kivételnek lenni, amit a szövegek rögtön rövidre zár nak: a jelen körülményei és a hatalom a milliókat ugyanarra a sorsra utalják. A költői szerepértelmezésbe enged közvetlen betekintést az egyetlen zsurnalisztikai írás, amelyet Bíró-Balogh Tamás beválogatott a szépirodalmiakközé. Erdélyi Ágnes A költő befelé fülel című 1940-es cikkében kortársai rezignáltságát diagnosztizálja: „Ugyanazok, akik lázasan, a művészek eredendő forradalmiságával indultak pár évvel ezelőtt, akiknek ideáljaik voltak és tömegek hivatott tolmácsolóinak érezték magukat, a rájuk zúduló események súlya alatt elvesztették hangjuk zengő ércességét. Látszólag egy sem lázad már, csak megállapít. Csendesen és szomorúan. Legtöbbjük meg sem állapít semmit. Ha nem is hallgatott el egészen, már csak befelé fülel, és halkan maga elé dudorászik.” Nem ő volt a korszakban az egyetlen, aki ezt fájlalja. Csupán p él daként és viszonyítási alapként említeném Kassák Lajos 1936-os Nyugat-beli
