Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 6. szám - A. Gergely András: "A fény városa földi pokollá változott" (Tér-üres tájak, tervezett börtönök birodalmai)

118

perfekt alakzatai is, melyekben az egyén nemcsak elvész, hangja nem csupán elillan, de ekképpeni hiányával a legperfektebbül jelképezi a halál terét is.

„Miközben a tízes években Chirico Ferrarában és Rómában a metafizikus festményein dolgozott, Franz Kafka naplóiba és füzeteibe számos olyan bejegyzés került, amelyek mintha egyenesen Chirico festményeinek a hatására születtek volna meg. Pedig nincs nyoma, hogy Kafka valaha is látta volna őket, vagy egyáltalán hallott volna a festőről. A Chiricóra jellemző metafizikus melankólia azonban tőle sem volt idegen. Mindazt, amit érzékelt és tapasztalt, nem praktikus (»realista«) módon fűzte egybe és teremtett összefüggést közöttük, hanem a chiricói, »metafizikai absztrakció« révén. Azzal a szenvtelenséggel és metafizikai közönnyel, amellyel ugyanezekben az években Marcel Duchamp a ready made-jeit elkészítette. Ettől támad olyan érzése az olvasónak, mintha álomvilágba lépne be: egyszerre reális és irreális minden. Ráadásul Chirico olasz terei és kikötői konkrétan is feltűnnek Kafkánál.” (66-67. old.)

A városban lakozó „eleven halál” ekképpen nemcsak Michelangelo vagy Keats, Shakespeare vagy Kafka sorai között építi ki a magánybirodalom belső tartományát, de beköltözik az élet felől a halál felé bolyongó lélek kiüresedésébe, s a kiüresedett létértelem perfektté tett vizuális változataiban is ott honol, például de Chirico képein. Nem épp a halál, de a halottság jegyei, vizuálisan a passzivitás és bezártság közé ékelt cselekvő szerep hiánya, s a cselekvő tekintet beilleszkedésének lehetetlensége kínálja a totális személytelenséget. Ez teszi magát a szemlélőt is a szerkesztett terek geometrikus tökéletességének elviselésében, az emberhiányos vagy lenyűgöző történeti szerepviselkedés elszenvedőjének alárendeltségében kiteljesedő állapot alázatos elfogadásában meglévő funkcióra képesnek. Ettől azután a belátó pillantás is dicstelen díszletelemmé válik, a statikus nézőpont a személytelenség révén pedig a megfigyelő lenyűgözésének szinte történelmi célját teljesíti be.

Földényi a történelmi idők (pl. francia forradalom kora és technikai vívmányai, a méterrendszer, a távírási kísérletek, vagy a Harmadik Birodalom monumentális épület- és várostervei között) olyan perfektualizált geometrikus rend „meghívását”, valamely égi tünemény tükrözött tökéletességének földlakók általi invokációját járja körül megannyi példával, ahol a látószög nem kisebb, mint a totális kontroll eszköze, s a perfekció bármily áron hajszolása sem csekélyebb célt szolgál, mint a szabadság (és hibázás, tévedés, megesés, vétség, életerő) korlátozását. A Martini-képen a perspektíva külső margóján, a horizontról mintegy lepottyanva szerepel egyetlen élő növény, de az élőlények, életvilágesélyek ekképpeni kegyetlen hiánya voltaképpen nem feledékenység a festőtől, vagy nem véletlen Kafka Gracchus-szövegének elemzése sem a kötetben, meg de Chirico képeinek megidézése „A távozás melankóliája

” vagy „

Egy utca rejtélye és melankóliája

” metafizikai derűjének, a „teremtés keretébe pillantásnak” (62–63. old.) az ismeretlen világról formált „megfejthetetlen üzenete” sem.

Földényi kötete szinte mindvégig lebegteti, de el nem titkolja annak lehetséges válaszait (inkább párhuzamait, analóg eseményeit, konzekvenciáit), miképpen alakul maga a tökéletlen perspektíva a tökéletes elrendezettség és geometrikus funkcionalizmus áldozatává: a szabadság hiánya nemcsak a hibázás lehetőségének igénye, hanem a rabságba fogott tökély humanitáshiánya is. „Nem ördögök és démonok találták ki a koncentrációs tábort, hanem mérnökök és várostervezők, akik ugyanabban a kultúrában nőttek fel, ugyanazt a műveltséget sajátították el, ugyanazt a földrészt mondták a sajátjuknak, mint azok, akiket a táborba bezártak.” (86. old.) Sőt, a legkiválóbb építészeti egyetemeken végzett magas rangú SS-tisztek ugyanúgy