Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - A. Gergely András: "A fény városa földi pokollá változott" (Tér-üres tájak, tervezett börtönök birodalmai)
117 nyozhatatlanságával, alkalmasint a korszak éppen megéledő utópiáival. Földényi pedig gazdagon él a párhuzamok kínálatával, mikor szembeszáll e halálterek másik partján ott pompáskodó látképekkel, Jeremy Bentham panoptikumának, Burton, de Chirico, Kafka, és a perfekt tervezés további eszméltetőinek üres tereivel, giga- és megapoliszok perfekt látványpompára épült ember nélküli világaival. Talán a maga jellemezte munkamódszerrel, a kép felől nézve, a perspektíva enyészpontjából okkal visszanézve kérdez rá leginkább puszta létünk igazolhatóságának alapdilemmájára. A „hibátlan város” emberi tervezettsége és az „Isten városával” kontrasztba állított „emberi város” valahol épp itt, az „isteni” elrendezettség benyomását keltő összkép időhatárain extrapolálja a lényegi kérdést: az ember hiánya egyben az időtlenség, a történelemutániság kétségbeesettségét is hordozza, vagy csupán a régiesre, az idővel eltűnő „kozmikus közönyre” hangolva ölti ezt a steril összképet. Piero della Francesca urbinói „ideális város” terve ugyanígy totálisan üres,4 sőt számos, az „antik várost” szimbolizáló művészi megoldás hasonlóképpen a kipusztultság bűvöletében fogalmazódik meg. De a világhálóról gyűjtést a kötet optikai következetessége felé visszakanyarítva..., annyi bizton látszik, hogy semmiképp sem mindegy, nem is véletlen, és még kevésbé csak a belátás felelősségéből fakadó a kulcskérdés: ha a középkori táblaképek, freskók még alkalmasak és látványosak voltak a történő jelen szimbolikus hordozására, mitől lett később az idő „látható” múlását szimbolizáló történések alapkérdésévé a perspektíva meghódítása...? A táblaképek kora talán (miképp a keleti ortodox ábrázolásmódok java része is) mintha szemtől szemben állva is folyamatot láttatna, bevonna, mintegy „meghívna” a részvételre. S eközben a tervezett tökéletesség színhelyei a centrális perspektívával éppen a megtorpanásra késztetik a tekintetet... Bezáróan kizárnak, mint a modern lakótelepi konstruktumok, a régi börtönök, vagy de Sade márki képzelt kastélya, melyet Földényi idéz föl az ábrázolatok antik és újkori terméskővízióiból (Ray Man 1938-as fantáziaképe melankolikusan érzékletes rémképét adja, lásd a 34. oldalon). „Nincs olyan porszeme, mikrojelensége az életünknek, ami ne gyökerezne a múltban. És ez engem nagyon érdekel. Ott vannak például a családtörténetek, de a kultúra története is ehhez hasonló. Miért olyan valami, amilyen? Azért, mert az elődök megalapozták. Ezt az érdeklődést nem konzervatívnak nevezném, ez inkább egyfajta archeológia. Van az életünknek egy személyes hálója, erre rárakódik egy kulturális háló, egy történelmi, egy vallási, egy geográfiai háló. Meg sok egyéb is. Minden mindennel összefügg. Hogy hogyan, azt általában nem tudjuk, és nehezen deríthető is fel, de mégis egy összefüggés áldozatai vagyunk. És ehhez adunk mi hozzá egy elenyészően keveset a magunk összecserélhetetlen egyediségének köszönhetően” – beszéli el kereső szempontját Földényi.5 Ám az egyediségből, a személyesből éppen a tervezett tökélyre vitt elgondolások (a Panoptikon, amely a Foucault megalapozta büntetés-megfigyelés perfektségével valósítja meg a monumentálisra puffadt hatalmat, vagy a hasonló elven tervezett iskolák, elmeápoldák, a nemzeti nagyság pátoszos építményei, sőt a gigantikus stadionok és geometrikusan elgondolt várostervek mind egy szálig) valamiféle teljességre vágyó, perfekt uralom mechanikus centrumává fejlődő hatékonyság képzetei. Ha éppen (nem utolsósorban, de rendszerint mégis) kemény, tántoríthatatlan és elvitathatatlan fenyegető jelenlét 4 https://urbabillard.wordpress.com/2016/01/17/villes-et-utopies-les-cites-antiques/formerly_piero_ della_francesca_-_ideal_city_-_galleria_nazionale_delle_marche_urbino_2/ 5 uo.
