Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - A. Gergely András: "A fény városa földi pokollá változott" (Tér-üres tájak, tervezett börtönök birodalmai)
116 Lassan, hosszú évek alatt kezdtek héjak rárakódni, de a költőibb megközelítés sohasem merült föl. Ha mégis elmozdul egy szöveg ebbe az irányba, akkor mindig visszarántom. Ez alkati adottság. ... Egy regénynek, egy versnek bárhol, bármikor be lehet lépni a terébe. A festményeknek szintén van egy saját tere, ám ebbe többnyire csak az eredeti kép előtt állva lehet belépni. Az eredeti képeket figyelve láthatjuk az ecsetvonásokat, láthatjuk, hogy a festményeknek a szó szoros értelmében anyaga és teste van. Vannak alkotások, ahol szinte megszállottként keresem a festő kéznyomát, még a festékbe beleragadt ecsetszálat is. ... Először is, én nem vagyok művészettörténész. Kizárólag olyan festményekről írok, amelyek megszólítanak. Ezek lehetnek másodvonalbeli képek is, mert sokszor a nagy remekművek hidegen hagynak. Ám ha megszólítanak, akkor ez eleve megkíván egy személyesebb, esszéisztikus nyelvet. A legtöbbször nem is tudatos választásról van szó. Ráadásul vannak képek, amelyek életrajzi vonatkozások miatt fontosak. Van például egy Caspar David Friedrich-festmény, amelynek jártam a helyszínén. A Rügeni krétasziklák című kép esetében pontosan ott álltam, ahol a festmény alakjai is állnak. Illetve nem álltam ott, mert tudom, hogy nem lehet odaállni, ugyanis ezek a sziklák könnyen omlanak, és a festmény alakjai is, ha tényleg ott álltak volna, ahová a festő helyezte őket, lezuhantak volna. Tehát ez a mű fantáziakép. Az ilyen képek abszolút személyes hangot kívánnak meg azoktól, akik írnak róluk.” 2 Ekképpeni hasonlatosságok és a Földényitől már ismerős életképvázlatok (Goya, Friedrich, Kleist, Kertész Imre) számos változatában megjelenő belső ívfeszültség, tájtól „testet öltött festményig”, vagy az „ész álmaként” megfogható szörnyszüleményekig, szinte végig ott van életművében az „ívelődés”, a lehetséges kifeszítettsége, „a lélek szakadéka” fölé komponálható „túlsó part” elérésének esélye. Földényi képelemzésének leírására itt nincs helyem, de merszem még kevesebb. Mert bár Martini Építészeti veduta városképi kompozíciója illetlenül tökéletes („porszívózott világ”), mégis ott ül benne valami katasztrofálisan nyomasztó, amit viszont leginkább a látvány formálója érzékel legfőképpen, nem pedig albumban lapozgatója. Mert bár minden motívuma, aránya, perspektívavonala, épületelrendezése emberi kéz gondosságára utal, élő embereknek még a nyomát sem látni a tájban.3 „ Minden szabályos és rendezett – írja Földényi –, akár egy krematóriumban... minden néma és mozdulatlan...” S ami (mintegy szán dékolt kontrasztként, a totális tudatosságot tükröző apró jelként) mégis „életjelre” utalna, az egyetlen apró nyitott spaletta világos kontrasztja az ablaksötétek néptelen városában..., az is úgy simul a lehetetlen látványfeszültségbe, hogy már-már feledhető a kérdés: ki nyitotta ki, kinek, minek, mikor, s miért nem élnek a többiek is, ha akár élhetnének... Sőt, maga az 1490 körül készült Martini-festmény is perfektül illik a korszak városképi tervező stílusaihoz, más eszményi poliszok látképeihez – (Alberti, Leonardo és számos más építész kortárs technikai újításai szinte versengtek a korban, s köztük Martini helye sem volt csekélyebb) –, mégis a korszak-vákuum szinte az utak-terek-filmek-festményekversek mindenkori ürességére is támaszkodik. Nehéz tudni vagy érteni, hogyan is pillant rá magára a képzelt tájra a festő, s a művészi formatalálás elementáris tökéletessége vajon harmóniában áll-e az emberi vagy életvezetési, társadalmi tudástapasztalatok hagyomá-2 https://nullahategy.hu/megis-egy-osszefugges-aldozatai-vagyunk-foldenyi-f-laszlovalbeszelgettunk-az-eleven-halal-terei-cimu-koteterol/ 3 http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/img1/painting/francesco-di-giorgio-epiteszeti-veduta_ md.jpg
