Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - A. Gergely András: "A fény városa földi pokollá változott" (Tér-üres tájak, tervezett börtönök birodalmai)
115 idő. Hiszen az ember felfoghatatlanul későn jelent csak meg e bolygó tojáshéj-vékonyságú felszínén, és kozmikus léptékkel mérve pillanatok alatt fog el is tűnni. És vele együtt az idő is, hogy átadja a helyét annak, ami még csak időtlenségnek sem nevezhető, hanem legfeljebb kozmikus közönynek.” (7–9. old.) Lám, a definíció esélye átadva az időtlenség méltóságának, a kozmikus közöny magabízó erejének, a távolságtartó félszek indoklásának. S a kötet mintha csak lazán vezetne a mondandó masszív és súlyos építménye felé, óvatos adagolással, ám nem kevesebb kímélettel és talányossággal, hogy azután mintegy tényregényként elöntsön a kételyek és analógiák tengerével. Indul egy sűrű képi impresszióval, egy renaissance várostervrészlet perfekt, pormentes, arányszabott méltóságából, s már rögtön a felvezető tónusban belefut a „mennyei” város ideális tökélyének poláris ellentétébe, a hitleri birodalom stadionjaiba, a szovjet városvilág sóra épített esendőségeibe, úgyhogy a felhangolóban már egyszerre sétálunk a romolhatatlanságban és az emberi romlottság poklában ugyancsak. A kötet fülszövegsugallata: „Még a legrendezetlenebb, »legemberibb« városok szerkezetében is fölfedezni az ideális, »mennyei« város szerkezetét. Az esendőség közepette a hibátlanságot. Ám ez fordítva is igaz. Mert nincs az a tökély, amelyben előbb vagy utóbb ne tűnne fel az esendőség, nincsen az a végérvényességre törekvő vágy, amely ne szembesülne saját kudarcával. Szélsőséges példa erre az 1932-ben megalapított Bereznyiki város a Szovjetunióban. A föld alatti hatalmas kálisókészletet a világ egyik legnagyobb vegyi kombinátjában dolgozták fel, amelyet rabok tízezrei építettek, köztük az akkor huszonegynéhány éves Varlam Salamov, aki később a Gulag krónikásaként a század egyik legnagyobb írója lett. A »fény városának« az első ötéves terv dicsőségét kellett örök időkre hirdetnie. A város, mivel a bányára épült rá, napjainkra a világ legnagyobb temetőjévé változott át: újabb és újabb helyeken omlik be a föld, váratlanul megnyíló, több száz méter átmérőjű, mély gödrök nyelnek el magán- és középületeket. A fény városa földi pokollá változott.” Az emberi poklok tulajdonlása talán éppoly talány, mint a halálgyárakig vezető emberi tervezés sikerképes gőgje. Mégsem reménytelen a belátás mindennek okáról és miképpenjéről, hisz az egykori építészek, utópiákat álmodozók, jövőt hódítani akarók épp a romolhatatlanság vakreményével igyekeznek a mulandó földi lét perfekt terveit megalkotni, vagyis egyenesen az időt fogságba ejtve, sőt előzetesen az időtlenségnek föláldozva is oly végletekig feszítették a ráció tartóíveit, míg azok embertelenné torzulva szakadtak rá a viselős jelenre. S ehhez hozzászokni már részben edzés, a tekintet rutinjának kérdése, még erőteljesebben azonban az európai művészetre jellemző perspektíva, horizont, fókuszpontok, nézőpozíciók áthangolása volt szükséges hozzá. Sikerrel. Ahogy Földényi lakonikusan jelzi a kötet hátoldali tényképében: „Az egykori utópikus városterveket nem nehéz a jövő felől nézni, amely napjainkra lehetővé tette a totális kontrollt /.../ A 20. század az addig elképzelhetetlen rémtetteivel nem szembefordult azzal, ami korábban »eszményinek«, »hibátlannak« látszott, hanem ellenkezőleg: beteljesítette azt. ” Az esztéta, műkritikus, irodalomtörténész számára a mennyei városok tereivel és a földi poklok architektúrájával éppoly fontos egységük tónusában foglalkozni, folyamataikat átlátni, mint a létezés és a halál tereinek érzékelhetőségét megnevezni. „A könyv egy képből, Giorgio di Martini Építészeti létkép című művéből született, amely a kötet címlapján is látható. Berlinben az évek során többször is megnéztem, mindig visszatértem hozzá, anélkül, hogy írni akartam volna róla. Állandóan foglalkoztatta a képzeletemet, mint egy bűntény nyomára, úgy tekintettem a képre. Szóval, olyan érzésem volt, mintha a kép terében lezajlott volna valami bűneset.
