Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - A. Gergely András: "A fény városa földi pokollá változott" (Tér-üres tájak, tervezett börtönök birodalmai)
114 A.Gergely András „A fény városa földi pokollá változott” Tér-üres tájak, tervezett börtönök birodalmai Alföldi tájban, ilyen létformában, s talán valamely magasztos elrendezettség nélküli élethelyzetben küszködők vagy lebegők számára kihívóan talányos tud lenni a hegyi meghatározottság, a horizontot rendre széttagoló folthatások pompája, vagy épp a róna messzi szabadosságát kényelmetlenül határoló városiságok merevsége. A közérzet, hogy a tájba tagolt mozgásdinamika utcákba merevített csipkemintává szabályosodhat, szinte képtelenségnek tetszik. S talán épp ezért, még kontrasztosabb, sőt fenyegetőbb az Ember uralta tér azokon az ábrázolásokon, melyek nincsenek megértéssel a mozgást igénylő, szabadságot feltételező létformák iránt. Szigetszerűen nihilérzetű látkép rémlik föl azokon az oldalakon, melyek kétségbeejtő gazdagságát Földényi F. László okoskodja-esszéizálja körül száz oldalon legutóbbi kötetében – s az okoskodás valamely őseredeti, izgalmas, másfél mondatonként zengzetes lakonikussággal is pontos, leíró értelmében is határtalanul bölcs változatokban, elirigyelhető üzenettel, magas hőfokú szépliterátori prózába ültetve fogan meg. Esszé ez talán, Az eleven halál terei – Kafka, de Chirico és a többiek 1 , vagy egy élettelen tájképet a mindenkori embervágyak szerint megszólaltató belátások gyűjteménye, művészetfilozófia vagy esztétikai antropológia, magában véve is regénypoétikai értékként, sodró gondolatisággal... Ki merné definiálni...? „A mozdulatlanság is tud drámaivá fokozódni. A berlini Képtárban függ Francesco di Giorgio Martini 1490 körül készült Építészeti veduta című festménye. Mellbevágó az üressége, a csendje, de mindenekelőtt a mozdulatlansága. A kép előterében lévő árkádok alól egy hibátlanul megszerkesztett térre nyílik kilátás. A teret két oldalról kétemeletes épületek határolják. A háttérben balról egy erőd részlete látszik, jobbról egy kikötői épület – talán raktár, talán hivatal. És a távolban a kikötő, öt kisebb-nagyobb hajóval, közülük kettő felhúzott vitorlával. Amit látni, az olyan magától értetődőnek mutatkozik, olyan végérvényesnek és megváltoztathatatlannak látszik, mintha az egész nem is emberek, hanem egy isten kéznyomát viselné. Olyan benyomást kelt, hogy nincs az a természeti katasztrófa, nincs az a vihar, földrengés vagy árvíz, amely képes lenne bármit is változtatni ezen az örök életű városon. A tér és a kikötő az egyetemes közönyt árasztja. És mégis, az egész roppant nyomasztó is. Mert minden motívum az emberi jelenlétre utal ugyan, mégsem látni sehol egy embert. De nem úgy, hogy az emberek éppen nincsenek jelen, hanem mintha már egyáltalán nem is léteznének. Mintha kihaltak volna ebből a világból, s a festmény egy történelem utáni állapotot rögzítene. Az idő és az időtlenség határán egyensúlyoz. A hiány által érezteti, hogy egyszer volt olyasmi is, amit „időnek” neveztek, és aminek a bizonyítéka az, hogy léteztek emberek, akik épületeket emeltek maguknak. Most viszont azt látni, hogy nemcsak az emberek haltak ki az épületek közül, hanem velük együtt az idő is. És ezzel mintegy vissza is utal arra az állapotra, amikor még nem létezett 1 Jelenkor, 2018., 96 oldal
