Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Balázs Géza: Utak a beszéd eredetéhez
82 Tapasztalati alapja is van a természeti hangok utánzása (másként vau-vau) elképzelésnek. Az ember gyakran utánozza a természet (állatok, egyéb természeti jelenségek) hangját. Ugyancsak tapasztalati alapja van az indulathang-felfogásnak. Az ember spontán, ösztönös hangadásai kommunikatív erővel bírnak. Különösen a 20. századi nyelvészeti megközelítések mindeddig elég határozottan elvetették a hang-jelentés között fennálló (fennállható) viszony tárgyalását („bim-bam” elméletnek nevezi egy szerző); a kapcsolatot egyértelműen önkényesnek tételezve, de a 20. század második felétől kezdve a szemiotikai és kognitív megközelítések az ikonicitás jelenségét feltárva ma már sok tekintetben elfogadják a nyelvi jel (részben) nem önkényes voltát. A korábbi nyelvészeti megnyilvánulások ennek kapcsán puszta „misztikumot” emlegettek (Pei 1966: 17). Hamarosan rájövünk, hogy mennyire igazuk volt – mivelhogy egy másik paradigmában éppen ez lesz a vezérfonalunk. Otto Jespersen játékos becenévvel illetett nyelvkeletkezés-elmélete: a vau-vau és a bim-bam mellett még a jaj-jaj (a fájdalom, harag ösztönös hangjai; indulatszók), a hórukk (együtt dolgozó emberek szükséglete), a lala (szerelem, játék, költői romantika). (Crystal 1998: 366). A nyelvkeletkezés okát, pillanatát nem figyelmen kívül hagyva a nyelvész Szilágyi N. Sándor (2015: 32, 41) határozott álláspontja: mondatokkal kezdtünk el beszélni, hiszen ma is mondani akarunk valamit, ha megnyilvánulunk. Az első mondatok egyszavas, alanytalan mondatok voltak (mondatszó-terminussal szoktunk erre utalni). Ehhez kapcsolódtak deiktikus, azaz a körülményekre utaló határozószók. A következő lépés az egyidejűséget (és nem a mondatstruktúrát jellemző) mellérendelés volt. Pl. Villámlik. – Arrafelé villámlik. – Kutya. Jön. A pszichoanalitikus kutatók új szempontokkal bővítették a nyelveredet-kutatást, de a megoldás náluk is nyitva maradt. Elvetették a mimikai és pantomimikai mozgásformákból való származtatást (kifejezéselmélet), mert a beszéd lényeges ismertetőjegyeit a gesztusok nem tartalmazzák. Bár elismerik, hogy a gesztusnyelv tartalmaz ősi kifejező mozgásmintákat, ilyenek például az „el” távolító gesztusai. Elvetik a gesztusnyelvből való származtatást is, mert nem bizonyítható, hogy a gesztus megelőzte volna a beszédet; hiszen ma sincs olyan nép, amely kizárólag gesztusnyelvet használna. A beszéd ontogenezise a két beszédfajta (gesztus + nyelv) egyidejűségét feltételezi. Sőt, az írott nyelv legrégibb formája, a piktográfia is a hangnyelvre, nem a gesztusnyelvre utal. A pszichológus azért veti el az indulatszó-elméletet, mert valamennyi hangképző szervvel rendelkező élőlény ad (affektív) hangokat. Nem meggyőző számukra az utánzáselmélet sem, mert az onomatopoetikus (hangutánzó) hangok nem köthetők közvetlenül a benyomásokhoz. Az állatlélektani elméletet azért nem fogadják el, mert az állatok egyértelműen kifejező, tehát kommunikatív jelzései zárt rendszerek (nem tudják módosítani és összefüggésekbe foglalni őket), fajon belüli korlátozott kommunikációt (jelzésadást) szolgálnak; az emberrel együtt élő állatok az emberi beszédet legföljebb jól-rosszul utánozhatják (de nem értik), az emberi utasítások pusztán megtanult reakciókat váltanak ki belőlük; bár képesek néhány jelzést adni az embernek. Az ontogenetikai elmélet (gyermeknyelv-kutatás) sem adja meg a választ a nyelvkeletkezésre, mert a gőgicsélő hangokat lehet ugyan a beszéd előfokának tekinteni, de nyelvnek nem. A gyermek valószínűleg előkészített beszédadottsággal (hajlammal) születik, és ezt később aktualizálja. Nem sikerült a beszéd keletkezését levezetni az emberi hajlamból, a tudat funkcióiból (tudatpszichológiai elmélet), s nem jártak eredménnyel az etnológiai és patológiai megközelítések sem. (Révész 1985: 425–445) Révész Géza pszichológus megállapítja, hogy egyik elméletnek sem sikerült a beszéd előtti és kész beszéd stádiumai közötti szakadékot áthidalni, ezért a cáfolatok felsorolása után kultúrtörténeti megoldást javasol: a munka és a nyelv közötti összefüggést látja perdöntőnek („a
