Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Orosz István: Emlékek apámról VIII.
77 Egy időben magántanítványaim is voltak, két lány a Bányaiból, latinra tanítottam őket. Szűk lakás, télen csak az egyik szobát tudtuk fűteni. Míg én a lányokkal foglalkoztam, Éva Istvánt tartotta féken. Jó volt a Béke téren, de unalmas. Szemben a Katona; eszembe sem jutott, hogy átmenjek volt kollégáimhoz. Egyszer talán Lengyel Dénes volt lenn, átüzent értem, csodálkozott, hogy a volt kollégák nem érintkeznek velem. Féltek? Talán volt okuk. Szép Ernőt meg Gaál Tibort Elekes, a Madarászt követő igazgató kitette, Tibor bácsi épp a Béke térre került. Tibor bácsi! Róla írtam már valamelyik előző részben. Aput is ő tanította vívni kisgimnazista korában, a református kollégiumban, ekkor, a Béke téri iskolába átkerülve is beindította a vívóiskolát, és magától értetődött, hogy nekem is vívnom kell. Én ugyan szívesebben fociztam volna, sőt bármi mást szívesebben csináltam volna, de mivel Tibor bácsi vívóoktató volt, vívnom kellett. Azt hiszem, semmi érzékem nem volt a víváshoz. Egyszer-kétszer jártam ugyan versenyen, de amikor úgy éreztem, végre sikerült megvágnom az ellenfelemet, akkor jött a bíró, levezette a támadást, és arra jutott, hogy nálam volt a találat. Tempókról, parád- és kontrariposztokról, átvett támadásokról beszélt, és legjobb esetben azt mondta, együttes találat. Tibor bácsi rezzenéstelen arccal vette tudomásul, hogy versenyzőjét legyőzték, én azt hiszem, egy kicsit fegyelmezetlenebb voltam. Szeretett kardforgatóimra gondoltam, Kinizsi Pálra, Bornemissza Gergelyre vagy Zrínyi Miklósra, akiknek csörtéit aligha elemezgették és hagyták jóvá szemüveges pástbírák. Kedvenc költőm egyébként Balassi volt, leginkább az oldalára kötött kard miatt. Vele „tudományosan” is foglalkoztam, s meg is bántódtam rajta, mikor apám és anyám hangosan nevetni kezdett, elolvasván a dolgozatfüzet elejére írt nagybetűs címet: „Balassi Bálint önéletrajza”. Az önéletrajzok ideje volt. Mindenkitől hosszú, részletes önéletrajzokat kértek, s minden fórumon önéletrajzokat hasonlítgattak össze. Apám is, kelletlenül ugyan, de lelkiismeretesen kopogta curriculum vitae-it a fekete Monarch Pioneeren. Próbálkoztam ezzel-azzal. Megpályáztam egy pápai szakközépiskolai állást, sikertelenül. Kérvényt adtam be az Elnöki Tanácshoz rehabilitációért, elutasították. ’60 végén felröppent a hír, megszüntetik az iskolai adminisztrátori állásokat. 1960-ban zajlott a nagy népszámlálás. A számlálóbiztosok zömmel a pedagógusok közül kerültek ki, apám és anyám is köztük voltak. Rajtuk kívül, úgy olvasom, még 39 ezer számlálóbiztos járta az országot. Próbáltam magamtól rájönni, hogyan zajlik a dolog, hisz nekem az iskolaudvaron összevissza szaladgáló focisták megszámolása is gondot okozott. Egy egész országnak mégsem lehet mondani, most álljatok meg egy percre, hogy a tanárok megszámolhassanak benneteket. Esténként, amikor hazaértek és megbeszélték a történteket, kiderült, ennél is nagyobb nehézségekkel kellett szembesülniük. A város környéki tanyákon nem fogadták szívesen az összeírókat. Az, hogy csak népszámlálás zajlik, egyáltalán nem győzte meg a parasztokat. Úgy vélték, némelyikük ki is mondta, hogy mindezt azért találták ki, mert maradék földjükre, jószágukra ácsingózik a téesz. Volt, aki becsapta az ajtót, akadt, aki a kutyáit eresztette rájuk. Apám szerint volt abban valami imponáló, ahogy a vidék népe elzárkózott a hatalom képviselőitől, anyu, megharapott vádliját borogatva, nem teljesen osztotta ezt a nézetet. 1960-ban egyébként 9 millió 961 ezren éltek az országban, bár a Statisztikai Hivatal által közölt adatokat érdemes csak félig-meddig pontosnak tekinteni, anyu ugyanis úgy döntött, négy-öt kérdőív kitöltetése után a többit már maga is képes megírni. Nem tudom, kitől indult az akció, hogy függetlenített könyvtárosi állást kapjak a Katonában. Nem ment könnyen. Tövis Feri, a megyei művelődési osztály személyzetise vitt föl az OPKM-be (Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum) Waldapfel Eszterhez. Szakmailag nem volt
