Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Orosz István: Emlékek apámról VIII.
71 Janik jó sokára jött rá, hogy agyhártyagyulladás. A diagnosztizálást Honti Géza végezte (akkor ismertük meg, s derült ki, hogy Éva Szegedről ismeri a feleségét). Kórház, fertőzőosztály, idegtépő izgalom... Anyutól úgy hallottam, egy kolléganője, akinek orvos volt a férje, Szentendrey Zsuzsa gyanakodott először az agyhártyagyulladásra. Anyu állítólag kiabált Janikkal, hogyhogy nem vette észre, amikor egy magyar szakos tanárnő is..., de én akkorra már rég elvesztettem az eszméletem. A kórházba állítólag Janik a saját autóján vitt be. Ha a születésemre nem is emlékszem – ki emlékszik? –, az újjászületésemet azért elég jól föl tudom idézni. Arra ébredtem, napokkal – hetekkel? – később, hogy az orvosi eszközök hozzákoccannak a zománcozott mosótálhoz. Hangosan zörögnek benne. Csillog rajtuk a napfény. Nem is nap, inkább lámpa. Beszélnek is. Nem értem. Pofozgatnak. Egy szemüveges közel hajol, a száján maszk van. Az ujját húzogatja a szemem előtt. A mutatóujját, jobbra meg balra. A kerek tükröt nézem a homlokán, aztán becsukom a szemem, bánt az erős fény. Mégis inkább nap lesz. Újra pofoznak. Akkor hagyják csak abba, amikor követem a szememmel az ujját. – Pifta, ifol-e muftot? – egy szőke óriás mondja, és visszagörbít egész a magzatpózig. Szorosan tart, hogy ne tudjak mozogni. A meghajlított gerinc csigolyái közé tűt szúrnak. Ha megmozdulsz, beletörik, figyelmeztet. Fájni fog, mondja, de már fáj is. Üvöltök. Sírj csak, de ne mozogj! Nem is tudnék, hatalmas karjaival magához ölel. Szorít. Nedves arcom a fehér köpenybe tapad, a köpenyen piros pecsét: Bács-Kiskun Megyei Kórház. Elsős vagyok, már majdnem másodikos, el tudok olvasni mindent. A gerincvelő-csapolás után megtudom a helyes választ: Nem ifok, mert befofok. Ott, az Izsáki úti, mostanában lebontott kórházban születtem. Ott is születtem újjá, a fertőzőosztályon. Sokáig nem is látogathattak, a kertből kiabált föl apám: hogy hívják a Baloghék kutyáját? Én: Pamacs. Anyu: És mi a cica neve? Én: Tigris. Fölhallatszott az emeleti ablakig, mekkora kő esik le a szívükről. Találok egy fényképet, az árvaház virágokkal körbefestett színpadán készült, egy színdarab gyerekszereplői az előadás végén a tapsot fogadják. Nem tudom, mi volt a darab, a kép alapján csak az deríthető ki, hogy a szereplők közt volt egy orvos. Én játszottam: fehér köpeny, sztetoszkóp, homloktükör. Nyilván én voltam a legtájékozottabb a témában. A kórházból konflissal vittek haza. Állítólag akkor is, a születésem után is konflissal vittek, de arra ugyebár nem emlékszem. A konflisok, vagyis a taxiként funkcionáló egylovas bérhintók, a kettős ülés fölé húzott harmonika ernyőikkel a Nagytemplom mögött várakoztak. Oda kellett szaladnia értük apámnak. 1962 februárjában három napra egy kicsit arrébb vezényelték a konflisokat, a malom elé, mert a helyükre tolatott be hatalmas gumikerekű trélerén Góliát. Az óriásbálna. Este 7 óráig tekinthető meg a Korona utcában – írta február 22-én a Petőfi Népe. Szájában kényelmesen elférne egy teljes osztály. A hír szerinti 55 ezer bálnalátogató közt én is ott voltam anyuval, hosszú sorállás után jártunk a hasában is. Mint egy hall, mondta, táncolni is lehet benne. Anyu hallnak hívta az ilyen nagy termeket, elmagyarázva, hogy a hall más, mint a hal, hallom ugye a különbséget, ráadásul a bálna, noha vízben él, nem is hal, hanem igazi állat, még ha történetesen meg is van halva, de mindegy, ha jól tanulok, majd megértem. Ott benn is hideg volt, egy kicsit büdösebb hideg, mint kint. Hazafelé futottunk-csúsztunk, pocsolyákat, szürke hókupacokat ugrottunk át, harisnyánk a cserépkályhára tapasztva száradt meg. Később, már talán felnőttként hallottam a városi legendát, mely szerint az amerikai hírszerző szervezet, a CIA azért utaztatta végig Kelet-Európán Góliátot, hogy fölmérje, elbírják-e az itteni utak a ballisztikus rakétákat szállító járműveiket. Talán nem is kékbálnának, hanem „kémbálnának” kellett volna hívni?
