Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Orosz István: Emlékek apámról VIII.
68 Igen, az a Madarász László lett a gimnázium agilis direktora, aki az előző részben még azon erősködött, sőt még a Hargita utcába is kijött miatta, hogy apám is a nemzeti, majd forradalmivá átnevezett bizottság tagja legyen. Bementem a megyei pártbizottságra Molnár Frigyeshez, aki akkor már első titkár volt. Remélhetem-e, hogy értelmiségi munkát kapok, vagy menjek el segédmunkásnak? Az első kérdésre nem adott határozott választ, de azt tanácsolta, ne legyek segédmunkás. Míg vártam rá, valamelyik munkatársa azzal gúnyolódott: Örült ugye, mikor megszólalt a déli harang? Molnár Frigyes tanítóból, aki 1950-től a megyei pártbizottság politikai munkatársa, 1954-től az agitprop osztály vezetője volt, ’57-ben lett az MSZMP első titkára, vagyis a megye első embere, nem mellesleg a Központi Bizottság tagja. ’68-ban még ennél is fontosabb megbízást kapott, hogy mit, azt persze akkor nem tudtuk, csak azt, hogy a gimnáziumot velünk kezdő lánya, osztályunk KISZ-titkára, Éva bejelentette, hirtelen Pestre kell költözniük. (A SZÖVOSZ elnöke lett.) A ’71-es repülőszerencsétlenség pártáldozatait (a megye Krímbe repülő vezetőivel lezuhant a MALÉV gépe) már utódjának, Romány Pálnak kellett eltemetnie. Molnárról 1989-ben lehetett újra hallani, amikor Kecskeméten aláírásgyűjtés kezdődött országgyűlési képviselői mandátumának visszavonására. Az eredményt nem várta meg, lemondott. Néhány héttel szabadulásom után beidéztek a rendőrségre. Kiderült, nem az én ügyemben: valami hódmezővásárhelyi ügyről volt szó, Éva ismerte az illetőt. Nem firtatták, Évát be se idézték. Fölkeresett egy nyomozó: meg akarják írni az ellenforradalom kecskeméti történetét, információkat kérnek tőlem. Megadta, mikor, hol találkozzunk. Nem mentem el. Utána nem zaklattak. Fölkeresni nemigen mert senki. Szabadi Sanyi utánam szabadult az internálótáborból, Katona Piroska előttem: az ő ügyük nem került bíróság elé. Kardos Jánost és Magócsyt végül fölmentették, összeférhetetlenség miatt Pesten tárgyalták az ügyüket, s ott a kecskeméti dolgok bagatellnek számítottak. Állásukat azonban ők sem kapták vissza. Magócsyék hamarosan el is költöztek Budára. Szabadi Sándorral és Katona Piroskával szoros baráti kapcsolatban maradt apám. A személyes kapcsolatot Piroska néni esetében egy darabig az nehezítette, hogy Kecskeméten nem kapván állást, a Somogy megyei Tab gimnáziumában tanított nyugdíjazásáig, 1970-ig. A Sanyi bácsival való kapcsolat akkor változott át írásbelivé, illetve hosszadalmas telefonbeszélgetésekké, amikor feleségével és három fiával az NSZK-ba disszidált. Vajon miért van az, hogy egy gyerekkoromban látott, igaz, akkor többször is látott arcot 60 év múltán szinte pontosan föl tudok idézni, valakit meg, akivel tegnap találkoztam vagy akár csak néhány órája, már elfelejtettem. Ha a régi arcokat magam előtt látom, akkor talán le is tudnám rajzolni őket. Megpróbálom, néhány vonás megy is. Igen, Piroska néni. Hohóóó – mondja öblös, mély hangján, villog a szemüvege, magas homlok, hosszú, vékony sasorr és pici áll. Barabás Miklósról mondják, hogy bámulatos volt vizuális memóriája. Állítólag egyszer harminchét év távlatából készítette el valaki portréját, emlékezetből, és a mellé illesztett, közben előkerült fotográfia tanúsága szerint közel hibátlanul. Sanyi bácsi is szemüveges, kerek, húsosabb, pirospozsgás arc, sima homlok, vékony szálú, szürke haj. Mindig mosolyog, és a gyerekekkel is úgy beszél, olyan bizalmasan, mintha felnőttek lennének. A pestiek sokkal derekasabban álltak mellettem, mint a kecskemétiek. Nagy Micu – óvatosságból nagyanyámnak címezve leveleit – állandóan érdeklődött, híreket közölt, igyekezett Ortutayt megnyerni a támogatásomra; Szauderrel és Bókával levelet, illetve nyilatkozatot íratott, amelyeket csatoltak az iratokhoz; ha nem is voltak döntő fontosságúak, mindenesetre billentettek valamit
