Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Orosz István: Emlékek apámról VIII.
69 a javamra, igen jólestek. Lengyel Dénes lejött a tárgyalásomra, s szakértőként nyilatkozott a szocialista realizmusról; a vádat el is ejtette már az ügyész. Vargha Kálmán – még mikor börtönben voltam – közölte az Irodalomtörténetben az Égető Eszterről írt kritikámat, ugyanabban a számban Szabadi Sanyi egy cikkét is. Nem sokkal szabadulásom után – még a jogerős ítélet előtt – egyre-másra kaptam a megbízásokat, szerződéseket: Simó Jenőtől (Európa Kiadó) német könyvek lektorálására, az Akadémiai Kiadótól két Jókai-regény kritikai kiadására meg az Ady-bibliográfia társszerzőségére, ’59 márciusában lexikoncikkekre is (Nagy Micu, Király Pista, Lengyel Dénes javaslatára). ’58 júniusában már egy nagyobb tanulmányt küldtem az Irodalomtörténetnek a történetíró Katonáról. Az Irodalomtörténeti Közlemények is jelentkezett: Solt Katona-kiadásáról kértek recenziót. A nyár már az Ady-bibliográfia előkészítő munkájával telt. A Legfelsőbb Bíróság szeptemberben tárgyalta az ügyemet. Szendrő Jóskát kizárták a védelemből, egy pesti ügyvédnőt fogadtunk. Nemigen szólt egy szót sem, az ítélet után azt mondta, sokkal jobban láttam el én a védelmemet, mint ő tehette volna. Az ügyészi föllebbezést elutasították, a nyolc hónapot fölfüggesztették, hosszasan indokolva, hogy a törvényi rehabilitáció érdekében. Egyébként az egyik ítélet olyan szövegezésű, mintha fölmentő volna. Mondta is egy jogász, aki olvasta: ezzel az indoklással akár a Néphatalom védelméért kitüntetést is megkaphatta volna. Ezzel az ítélettel mentem az egyeztető bizottság elé. Fekete Jóska volt az elnöke, tagja Molnár Frigyesné is. Hatálytalanították az elbocsátásomat, alacsonyabb, általános iskolai tanári munkakörbe helyeztek. A művelődési osztály azonban nem adott állást, arra hivatkozva, hogy törvényi rehabilitációmig nem alkalmazhatnak pedagógusként. Mi is volt közben otthon? Anyám ekkor már nálunk lakott, egy időben nagyanyám is, de hogy mikor, meddig, már nem emlékszem rá. István ’58 őszén ment iskolába. Éva a képző gyakorlójába szerette volna beíratni; nem vették fel; volt kollégái közül senki nem ejtett szót mellette; máig emlegeti. A Zója utcai iskolába került. Beiratkozni apuval indultunk, szeptember elsején. Az iskola ugyanabban az épületben volt, ahol a szakérettségis kollégium, vagyis ahol kétéves koromig „bentlakó” voltam, igaz, öt évvel később már nem emlékeztem rá. Úgy léptem át a kaput, mintha először tenném. Az iskolát hivatalosan így hívták: Zója Utcai Általános Iskola, de úgy emlegették, hogy az árvaház. A szimmetrikus, klinkertéglás épület 1897-től létezett, először Országos Tanítói Árvaház volt a neve, 1926-tól, az alapító igazgató emlékére Faragó Béla Árvaháznak hívták, majd a nagy fordulattól, 1949 őszétől Faragó Béla Népi Kollégiumnak. 1951-től volt Állami Ságvári Endre Szakérettségis Kollégium, majd egy ideig Katona József Gimnázium. Amikor a jobb oldali szárnyban a szakérettségi megszűnt – és minket is kiakolbolítottak, iskolát nyitottak az oroszok, vagyis az itt állomásozó szovjet tisztek gyermekei jártak oda, a másik oldal meg, ahonnan elköltözött a gimnázium, újra árvaház lett Országos Nevelőintézet néven, de jutott benne hely a környékbelieknek is. Ők voltak, vagyis mi lettünk a bejárók. A bentlakóktól abban különböztünk, hogy nem volt egyenruhánk, így rögtön látszott, hogy csak másodrendű polgárai vagyunk az iskolának, akik talán nem is tudják mind, amit a bennfentesek kívülről fújtak, hogy ki az iskola névadója, az a bizonyos Zója. Bevallom én is jóval később hallottam Zója Kozmogyenszkájáról, a komszomolista partizánlányról, már talán nem is oda jártam, aki Sztálin nevével ajkán halt hősi halált. (Vajon igazak lennének az Unió felbomlása után terjedő hírek, hogy Zóját nem is a németek ölték meg, hanem ukrán parasztok verték agyon, megelégelvén, hogy a „fölperzselt föld” nevű sztálini projekt előharcosaként a házaikat gyújtogatja.) Az utcának nevet adó partizánlánynak persze nem volt köze a nem is oly messze lakó Zója nénihez, anyám iskolájának orosztanárához, aki oly kedves-szlávosan elnyúló á hangokkal beszélte a magyart.
