Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Orosz István: Emlékek apámról VIII.
67 A tárgyalást elnapolták, az ügyész újabb tanúk megidézését s újabb bizonyítékok beszerzését javasolta. Az újabb tanúk közül Magócsyt azonnal áthozatta, mivel tudomása volt róla, hogy egy cellában vagyunk. Kihallgatták, de azért engem – a két tárgyalás közti időre – áttettek egy másik cellába. Miért? Az ügyvéd javasolta, helyezzenek szabadlábra. Nem. Miért? Március 31-én délután folytatták a tárgyalást. Semmi új nem derült ki. Az ítélethirdetés április 1-jén, délelőtt volt. Lehet, hogy ezen a tárgyaláson is ott voltam? Vagy inkább csak ezen? Hétfői napra esett. Ha az emlékeimet átsugárzó napsütésből indulok ki, a meteorológia most sem áll mellém. A Magyar Nemzet szerint „kisebb esők, néhol havas eső. Mérsékelt keleti szél. A legmagasabb nappali hőmérséklet 10–13 fok.” Ez is zárt tárgyalás volt, mert csak a folyosóra emlékszem. Egyszer kivitték pisilni. Mindketten zavarban lehettünk, de amikor visszafelé jött, anyu azt mondta, fussak oda hozzá. A rabot a tárgyalásra megbilincselve kísérik. Engem nem mindig bilincseltek meg. Úgy emlékszem, még az első napon egy idősebb őr volt a kísérőm. Akkor láttam először. Mi a maga foglalkozása? Tanár. Erre visszatette a zsebébe a bilincset. Az ítélethirdetésre azonban bilincsben vittek. Az ügyész már ott volt, s utasította az őrt, vegye le rólam. Vonakodott. Keményen leszidta. Ebből sejtettem, most végre elengednek. Nyolc hónapra ítéltek izgatásért. Minthogy nyolc és felet töltöttem előzetes letartóztatásban, szabadlábra helyeztek. Már mint „civil” mentem az ügyésszel az irodájába a szükséges papírért. Tudtam én, hogy pőttyögős az a vád, mondta a Kancsárné vallomásán alapulóra. Nem volt mit felelnem rá. A börtön kapujában nemcsak Éva várt, hanem néhány volt kollégám, Szemerey Bandi, Szőts Rudi, Mester Barna is. Konflissal mentünk haza, ebédre – Anyuka főzte – éppen hazaértünk. Lajos mesélte, ő is ott volt, nagybátyjától tudta, mikor szabadul, de csak az utcasarok takarásából merte lesni a jelenetet. Jobb volt, ha nem figyelnek föl rá, elvégre ő sem volt biztonságban. Az 1986-ban elkezdett Memoárban nem fényezte túl ’56-os tetteit, és nem tette később, a rendszerváltás után sem (egy rövidebb gépiratot az akkori időkből is találok), és a kétezres évek elején írt, már publikálásra szánt Az én 1956-om című visszaemlékezése sem arról szól, hogy a halált megvető forradalmár jelmezében tetszelegne. A hirtelen pálfordulások kurzuslovagjain csak mosolygott, a ’45 után tömegével előkerülő partizánokon éppúgy, mint a ’89 után seregleni kezdő pesti srácokon. Amikor a POFOSZ-ba (Politikai Foglyok Szövetsége) hívták, nem is válaszolt. – Na jó, ne vedd át, de legalább ne tégy megjegyzéseket, ne mondj semmi sértőt..., és ne is írj..., kérlek! Jött egy pecsétes levél valamelyik októberben, hogy kitüntetést fog kapni, s azon vettem észre magam, hogy alkudozom vele... helyette... Aztán eszembe jutott, hogy már meg van halva. El van temetve ..., és úgy fogják megjutalmazni. Posztumusz. A színpadi kézrázásra Andi ment föl, én a nézőtéren maradtam. Vajon ha él, elfogadta volna? A végén persze sajnáltam, hogy nem mentem föl a színpadra, mert ott volt Hajagos Ági is, a legszebb gimnáziumi osztálytársam. Ő vette át halott édesapja kitüntetését. Hajagos Károlyét, akit munkástanács-elnökként négy évre ítéltek. A kiszabadulás öröme nem volt felhőtlen. Az ügy nem zárult le; nemcsak én fellebbeztem fölmentésért, hanem a megyei főügyész is súlyosbításért, eltérő minősítés miatt (államellenes összeesküvésben való részvétellel vádolt). Kiszabadulásom után néhány nappal megkaptam a munkakönyvemet „azonnali hatállyal elbocsátva” bejegyzéssel. Az egyeztető bizottság a jogerős ítéletre várt. Az iskolába be sem mertem menni. Az új igazgató, Madarász azt is megtiltotta, hogy föltegyék a képemet annak az osztálynak a tablójára, melyet három évig tanítottam.
