Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Tőzsér Árpád: Hollóid szárnyát hallom suhogni...; Ipse dixit (Naplójegyzetek 2016-17-ből)
56 Március 19. Láttam a Mindenkit (Deák Kristóf Oscar-díjas kisfilmjét). Az a „humanizmus vagy haladás”- féle dilemma (egy gyermektörténetbe vetítve), amelyet így vagy úgy szinte mindenki megélt már az életében. (A történetről magáról annyit, hogy valószerűbb lett volna, ha a gyerekek nem a premieren, a nagyközönség előtt lázadnak föl a karvezető tanárnő ellen, hanem, mondjuk, a főpróbán – gyerekekről ilyen nagy, szervezett, egységes ellenszegülést nehezen lehet feltételezni.) Szóval főleg katonakoromban (amikor is szakaszparancsnok voltam, s ha valaki „nem teljesített” a szakaszomban, az egész szakasz kudarcos lett) én is szinte gyűlöltem a gyatrákat, a lemaradókat vagy az ostobákat. De hát ilyenkor maga az alaphelyzet feloldhatatlan: ha a tehetségtelenekhez kell igazítani a lépést, az egész közösség lemarad. Nietzsche úgy vélte megoldhatónak a dolgot, hogy a gyengéket, gyatrákat megsemmisítésre javasolta. Ez tőlem távol áll, de azt is abszurdumnak tartom, hogy éppen a tehetségtelenek kezébe adjuk a hatalmat, a vezetést, ahogy a kommunizmus tette. Azaz Erika néni (a Mindenki tanárnője) tulajdonképpen optimálisan oldotta meg a dolgot: azt javasolta a botfülű gyerekeknek, hogy ne énekeljenek, csak hangtalanul tátogjanak. – De mit ér a lőállásban, ahol ha nem lősz, téged lőnek le, a „tátogás”? Március 23. Sipos Balázs az És legújabb számában a filozófus Vajda Mihályt bírálja. (Egy pokolgép mechanikája. Élet és Irodalom, 2017. március 17.) Ha röviden akarnék szólni a dologról, azt mondanám, S. B.-nak az a baja Vajdával, hogy az Heidegger-hívő, ha hosszabb eszmefuttatásra volna itt helyem és kedvem, akkor azzal kezdeném, hogy valahonnan ismerős az írása. Főleg a szókincse és az érvelési módja. Hoppá, megvan! Nem egészen egy éve engem leckéztetett a fiatalember hasonlóképpen, azaz ex cathedra, és szinte azonos „beszédmódban” (ez utóbbi S. B. kedvenc kifejezése: nekem is a „beszédmódom”-mal volt anno főleg baja, s a „heideggeri-vajdai beszédmód” sincs valahogy ínyére). Szóval az 1991-ben született fiatal kritikus (mindkét adat az És közlése!) nemigen veszi a fáradságot, hogy időnként megújítsa legalább a szó- és érvkincsét: „beszédmód” itt, „beszédmód” ott, én „konzervatív” vagyok, Vajda „hiperkonzervatív”, én „finoman... rasszista kijelentéseket teszek”, Vajda „Heidegger közismert (náci) kalandját betudja a némethoni mester naivitásának”, a „vajdai/heideggeri beszédmód előfeltétele, misztikus biztosítéka a lét”, én „a metafizika szent kötelékeinek az elvágását” a posztmodernnek tulajdonítom. Stb., stb. De hogy mindezeknek a rosszízű minősítgetéseknek mi közük (ha még igazak is volnának) a két jeles filozófus filozófiai teljesítményéhez, s a szerény személyem irodalmi tevékenységéhez – az homályban marad. Az olvasó elégedjen meg azzal, hogy ezt Ő, Sipos Balázs mondta. Ipse dixit! Április 2. Valamelyik nap hangos, szinte kétségbeesett kakukkszóra ébred tem. (A vasúton túli kis berek eseményei szinte az ablakom alatt történnek.) Gyermekkoromban ilyenkor mindig megkérdeztük a madártól: Kakukkmadár, hány esztendeig élek? Aztán számoltuk az elhangzó kakukkszót. Játékból most is elmondtam a mondókát: Kakukkmadár, hány esztendeig élek? A kakukk elhallgatott, szünetet tartott, mintha gondolkodott volna a válaszon, aztán egyet kakukkolt. Megint szünetet tartott, s aztán újból jajveszékelés-szerű kakukkolásba kezdett.
