Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Tőzsér Árpád: Hollóid szárnyát hallom suhogni...; Ipse dixit (Naplójegyzetek 2016-17-ből)
57 Április 3. Az MMA filmeseivel megjártam Gömörországot: portréfilmet készítenek rólam, s a „szülöttemföldre” is kíváncsiak voltak. Az eredmény: nekem is sikerült új szemmel megnéznem és meglátnom bizonyos dolgokat a gyermek- és ifjúkorom világából. Olyasmiket, amiket én már réges-rég minden oldalról ismerteknek véltem. – Állunk például a falu közepén, az „Ivókútnál”, két rokonszenves és agilis fiatalemberrel, a falu volt és mostani polgármesterével, Sallai Istvánnal és Köböl Gyulával. Az Ivókút már rég nem az a hegyoldalból kiálló vastag, bővizű cső, amelyre gyermekkoromból olyan jól emlékszem – stílusos, filagóriaszerű faépítmény van fölötte, már Gyula idejében, s – gondolom – az ő elképzelése szerint épült, nem is olyan régen. A megálmodója a forrásnak és a belőle eredő pataknak a falu életére gyakorolt meghatározó szerepéről beszél, mikor Pista, az expolgármester megjegyzi: eredetileg a falu egész területe mocsaras volt. Az ide települők a hegyoldalakba építkeztek, rendszerint úgy, hogy a házak mögötti meredek lejtőket egyszerűen levágták, függőlegesre faragták. Az Alvéget lakó Illés-had (ki ne tudná: a „had” szó nem egy század katonát jelent, bár valamikor az lehetett a jelentése, hanem a palóc „nagycsaládot”), szóval az Illés-had települt be a faluba a legkésőbb, akkor, amikor a mocsarak vizét már sikerült a Macskás-patakba irányítani s az utánuk maradt mélyedéseket feltölteni. – Ez új adat, új ismeret a számomra. Nem az új, hogy a falu területének nagy része eredetileg mocsár volt (hisz gyermekkoromban még a falu közepén is volt egy nagy mocsaras-nádas rész, amely télen befagyott, s mi azon csúszkáltunk, korcsolyázgattunk; s az Alvég egyik részét még a mai napig is Mocsolyavölgynek hívják), az új a számomra az, hogy a közben már rég „haddá” nőtt Illés család később települt be a faluba (vajon mikor?), mint a Köbölök vagy a Pellék, s hogy a már előttük itt lakók addig csak a hegyoldalakba építkeztek. S új volt számomra aztán az is, amit később a közeli Ajnácskőről, anyám szülőfalujáról megtudtam (oda is eljutottunk a filmesekkel), hogy eredetileg ott is ez volt a helyzet: a tulajdonképpeni falu szintén a hegyek, dombok között van, s az az „alvég”, amelyet én eddig a falu köz- és középpontjának véltem, valaha szintén vizes, mocsaras vidék volt. Apropó: a hegyek között meghúzódó Ó-Ajnácskőben sikerült fölfedeznem annak a hosszú cselédháznak a maradványait is, amelyben anyám született, s jártam a temetőben is, ahol anyai nagyapám nyugszik. Április 4. S még valamit a gömöri utamról: én oda is, vissza is vonattal utaztam. A gyermekkoromból hozott vegetatív disztóniám öregkoromra nemcsak hogy visszatért, hanem annyira fokozódott, hogy idegen kéz által vezetett autóban már rendre rosszul vagyok. S visszafelé jövet érdekes jelenetnek voltam tanúja. Kint legalább 35 fokos kánikula volt, de a klimatizáció néküli vonatban az ablakot nem lehetett kinyitni. Az ablak mellett ülő zöldhályogos szemű fiatalember legalábbis azt állította. De amikor a szemközti pad közepén ülő idős hölgy hangosan követelte, hogy azonnal nyissák ki az ablakot, mert ő asztmás, és mindjárt megfullad, kiderült, mégis le lehet húzni az ablak üvegét, de a fiatalember szemének árt a huzat, s ezért csak ötpercnyi levegőzést engedélyezett az asszonyságnak, s öt perc után könyörtelenül visszanyomta a helyére az ablakot. Erre a hölgy agresszív lett, s botjával a fiatalember felé ütött, hogy „gyilkos, segít-
