Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Balajthy Ágnes: Gileád: utolsó évad (Margaret Atwood: Testamentumok)
44 Balajthy Ágnes Gileád: utolsó évad (Margaret Atwood: Testamentumok) A 2019-es év valószínűleg legnagyobb várakozással övezett, azonnali díjesőt, lelkendező kritikákat és jókora példányszámot elérő irodalmi műve nem más, mint egy 80 éves női alkotó 1985-ös regényének folytatása. Az irodalmi világsikerek általában nem ilyenek szoktak lenni – Margaret Atwood előzetes várakozásokat (és elvárásokat) folytonosan kisiklató írói működésében azonban pont az a jó, hogy ilyen meglepetésekkel szolgál. A szolgálólány meséje remek példa arra, hogy egy irodalmi alkotás nemcsak saját keletkezési idejének társadalmi-közéleti problémáira képes rávilágítani, kérdésfelvetései egy másik érában is időszerűnek bizonyulhatnak. (Mégpedig úgy, hogy ez a megvásárolt példány számokban is tükröződik, a szerző ugyanis a millenniumi nemzedékből szerzett magának egy új és kifejezetten elkötelezett olvasótábort.) Az Atwood-mű újrafelfedezéséhez a 2010-es évek politikai klímája mellett hozzájárult persze korunk legfontosabb médiuma, a sorozat is. A Hulu immár harmadik évadát megélő adaptációjának köszönhetően ugyanis jóval többen ismerik Gileádot, mint amennyien olvastak róla. A színmegnevezések szimbolikus jelentésrétegeivel sokat játszó Atwood-szöveg leírása („Az arcomat keretező főkötőn kívül minden piros rajtam: minket a vér színe határoz meg. A bő, bokáig érő ruha felül be van ráncolva a mellet takaró széles gallér alatt, az ujja puffos. A fehér ellenzős főkötő is előírásos viselet; célja, hogy ne lássunk, és minket se lássanak”) a sorozat vizuális világában egy azonnal felismerhető képpé rögzült. A Szolgálólány-ruha hamarosan mémek forrásává, Halloween-kosztümmé, nőjogi tüntetések elmaradhatatlan kellékévé, a metoo mozgalom egyik emblémájává vált. Atwood – aki interjúi, médiaszereplései és a sorozatban való kameója révén folyamatosan jelezte, hogy nem csupán passzív elszenvedője a regény felé irányuló kitüntetett figyelemnek – magára A szolgálólány...-kultuszra is reflektált, amikor megírta annak folytatását Testamentumok ( The Testaments ) címen. Új regényében a szerző ismét a „talált kézirat” (avagy hangfelvétel) motívumával operál, melyből ezúttal azonban hármat illeszt fejezetenként egymás mellé. A könyv az „Ardua Hill-i holográf”-fal, azaz Lydia néni titkos végrendeletével indít. A gileádi nőiskolák rettegett vezetőjének feljegyzései mellé két olyan szöveg darabjai kerülnek, melyek inkább a „testamentum” kifejezés tövének „tanúskodni” jelentésével hozhatóak összefüggésbe. Ezek a Gileádban szocializálódott Agnes Jemima és a Kanadában felnövekv ő Daisy tanú vallomását tartalmazzák, akiket látszólag egy világ választ el egymástól – útjuk, ahogy azt sejteni lehet, egy ponton azonban összeér. A regényvilág eseményeit elsősorban kettejük egyre nagyobb bátorságról (vagy épp kétségbeesettségről) árulkodó tettei generálják, a szálakat a háttérből azonban mindvégig a lenyűgözően agyafúrt Lydia néni mozgatja. Nemcsak ő az, akit már A szolgálólány meséjéből is ismerhetünk, hiszen – a regényidő síkján körülbelül 15 évvel az ő elbeszélésében feltáruló történések után járunk – végül maga Fredé is felbukkan benne. Legalábbis hamar erre a következtetésre juthat minden Atwood-
