Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Balajthy Ágnes: Gileád: utolsó évad (Margaret Atwood: Testamentumok)
45 rajongó, és ezt a gyanút erősíti meg a 13. gileádisztikai szimpózium kötet végére illeszte tt kivonata is, melyben a szintén régi ismerősként visszatérő Pieixoto professzor számol be a „nagy jelentőségű felvételek” és a két „látványos lelet” közötti lehetséges kapcsolatról (598). A Testamentumok tehát számos (helyenként kifejezetten önironikus) gesztussal mutat vissza saját előszövegére, és folyamatosan számít olvasójának gileádisztikai ismereteire. Egy olyan hipotetikus befogadó számára, aki még nem olvasta A szolgálólány meséjét, az új regény valószínűleg csak korlátozott mértékben élvezhető: Agnes és Daisy identitáskeresésének eredménye egy ilyen nézőpontból például sokkal kevésbé hat csattanószerűen. Mindez izgalmas kérdéseket vet fel: mit is jelent akkor az, hogy a Testamentumok „folyta tás”? Mennyiben függetleníthető ez a gyakorlat a sorozatok logikájától? Lehet-e – és kell-e – hierarchiát felállítani a két mű között? Abban a tapasztalatban, melyben egy (jól megírt) disztópia részesít bennünket, különös módon munkál együtt idegenség és ismerősség érzete. Felforgató és nyugtalanító az, ahogy egy, a hétköznapjaink közegétől gyökeresen eltérő világba vezetnek be, amely mégis emlékeztet a miénkre. A bennük elképzelt(etett) rossz helyek embertelensége zsigeri és mellbevágó. Olvasásukat ugyanakkor egy olyan beavatási folyamatként prezentálják, melynek során – a protagonistákkal együtt – mi is megtanulunk eligazodni az új rendszer szabályai között, tűnjenek azok elsőre bármilyen kegyetlennek. A Testamentumok legnagyobb írói kihívása abban rejlett, hogy – ha Gileád víziója már adott – mi léphet eme hatásmechanizmus helyébe. Úgy tűnik, Atwood stratégiája az, hogy kitágítja A szolgálólány... horizontját: többek között például azzal, hogy három elbeszélői perspektívát kínál fel számunkra. A fejezetek nyelvi megformáltsága is azt sugallja, hogy ezek az énelbeszélők hangsúlyozottan eltérő (és így egymást hol ellenpontozó, hol kiegészítő ) tudással rendelkeznek. A külvilág számára szigorú és kérlelhetetlen öregasszonynak tűnő Lydia néni titkos végrendele te telítve van poétikus természeti képekkel, Burns- és Shakespeare-allúziókkal, ironikusszarkasztikus kommentárokkal: a magasirodalom nyelvén szólal meg egy olyan világból, melyben elvileg már nincs irodalom. Szólamának játékosságát fokozza, hogy folytonosan kiszól jövőbeli, elképzelt olvasójához („Abban az esetben megsemmisíteném ezeket a szorgos munkával teleírt oldalakat – és velük együtt téged is, leendő olvasóm.” 466), jellemző módon ezt a kapcsolatot is hatalmi viszonyként megjelenítve. Holográfjában nem is annyira végrendelkezik, mint inkább vallomást tesz arról, hogy miként vált egy egykor sikeres feminista bírónőből – látszólag – Gileád nőtársadalmának keménykezű , riválisait egymás ellen kijátszó vezetőjévé. Tárgyilagosan számol be megalkuvásáról: a kárcsak az 1984 Winston Smith-e, megtört a fizikai kínzás hatására, és inkább az életben maradást választotta, mint az értelmetlen halált. „De az arcomat a fürdőszobai tükörben nem tudtam igazán hova tenni. Ki ez az ember? Vonásaim elmosódottnak tűntek.” (225) – tekint vissza új karrierjének első pillanataira, és a „Ki ez az ember?” egész elbeszélésének kulcs kérdésévé válik. Hiszen semmi sem garantálja, hogy az önmagát kiváló intrikusként ábrá zoló nőalak vallomásosként ható mondatai nem vezetnek-e félre bennünket. Lydia néni a mű legösszetettebb figurájának bizonyul, akiről sokáig nem lehet eldönteni, hogy melyik szerepet érzi igazán magáénak – az igazságot osztó bírónőét vagy a rettegett vezetőét –, és hogy mi munkál benne erősebben: a hatalomvágy vagy a bosszúvágy. A tükörbe nézés – valljuk be, meglehetősen sztereotip – motívuma visszaköszön majd a másik két főszereplő elbeszélésében is, akik életük egy-egy szakaszában szintén szerepjátszásra kényszerülnek, viszont Lydia nénivel ellentétben sokáig valódi eredettör ténetüket sem ismerik. Identitásuk bonyolultságát jelzi, hogy három névvel is rendelkeznek – egyiket születésükkor, másikat az anyjuktól való elszakadás után, harmadikat az Ardua Hallban kapják. (Ahogy arra az angolszász recepcióban többen utaltak, a családjuk
