Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Muszatics Péter: Közel a tengerhez
31 hasonlót”. Mozartnál a kapkodás és határidők nyomása szinte mindig termékeny volt. Franz Anton Nostitz, a sziléziai származású német gróf gyönyörű színházán ma is a „Patriae et Musis” felirat szerepel. A nagy csehországi birtokokat elnyerő Habsburg-hű nemes egyik célja a német nemzeti érzület erősítése volt, a hazára tett utalás erre vonatkozott. Ez persze a modern nacionalizmus születése előtt történt, és az egységes „Németország” sokak számára csak álomkép volt. A dinasztiák uralkodása pedig a valóság. Álomkép volt akkor „Németország”, éppúgy, mint a „Cseh Királyság” – és a színházak egyik célja a következő évtizedekben is a „német” és a „cseh” identitás kialakítása és erősítése volt. De Nostitz és impresszáriója, Pasquale Bondini még nem volt nacionalista. Bondinit egyszerűen a siker és a minőség érdekelte – és a Figaro házassága kirobbanó prágai sikere után megbízta Mozartot egy új opera megírásával. Az Il dissoluto punito , ismertebb nevén a Don Giovanni így született meg. Az utolsó, kegyelemteljes pillanatokban. Amikor felhangzottak a nyitány dallamai, a kortársak joggal érzhették, hogy soha nem hallottak korábban hasonlót. 3. „Ez nagyon csehszlovák”, emlékszem, néhány magyar barátom szófordulata volt ez az 1980-as évek végén. Bumfordi bútorokra és háztartási gépekre, rossz hajviseletre és ruhadarabokra mondták előszeretettel a jelzőt. Benne volt ebben a kommunista ipar és divat bornírtságáról alkotott kép éppúgy, mint a provincializmus fullasztó és elszomorító látványa. Aztán sokáig nem hallottam ezt a szót, de amikor kiszálltam Duchcov vasútállomásán, rögtön eszembe jutott. Mintha egy másik korban találtam volna magamat. A váróteremben az emeleti karzaton „Minilegoland” volt valaha, gyerekjátékokat árusító üzlet, erre utaltak az egykor harsány, kopott dőlt betűs feliratok, de a zöldes ablakok tört fényében most csak a karzat üres sziluettje látszott a magasban. Ilyen lehetett mindez az 1960-as években is. A poros, de erős fényben a karzat elérhetetlen látomásként lebegett. Vajon miért van ilyen széles karzata egy vidéki vasútállomásnak, morfondíroztam. Az odavezető széles, akár palotába is illő, csupasz lépcsőfokokat már nem lehetett megközelíteni, két régi pad állta utunkat. Az egyik padon vastag, bundaszerű ruhákba bugyolált parasztasszony ült, egyik szatyrából krumpli, a másikból dunsztosüvegek kandikáltak ki. A teliüveg ablakok előtt meztelen lányszobor, különböző színű műanyag székek és száradó növények keretezték a csendéletet. A parasztasszony éppolyan mozdulatlan volt, mint a virágok és a fehéren görnyedő lányakt. Az ablakon túl látszott a Duchcovba vezető országút, a mezők, a harsogó, ébredő tavasz. De a megbarnult álmennyezet alól, az ólmos és végtelennek tűnő nyugalom műanyagszagából nehéz volt kiszakadni, visszahúzott a múlt, az ismerős és viszolyogtató emlékek, első csehszlovákiai emlékeim. Azt hiszem, kisgyerekként Csehszlovákiában voltam először életemben külföldön. Négy-öt éves lehettem. Szürkeségre emlékszem, fémes ízre, gyomorforgató szagokra, étel furcsa ízére, egy ágy keménységére, bezártságérzetre. Mindez
