Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 6. szám - Muszatics Péter: Közel a tengerhez

32

valahol az ország délkeleti részén volt. Első élményem az idegenségérzet. A másság érzése. Idomtalannak tűntek a háromszög és kocka alakú házak, a nyelvből semmit sem értettem, az emberek morcosak voltak, konfekcióruháikban mintha elvesztették volna egyediségüket, felcserélhetők lettek. Mindez nyilván túlzó, sőt nem is igaz – mert az élet mindig végtelenül bonyolultabb, mint azt mi elképzeljük és érzékeljük –, de személyes. Magyarként aztán folyamatosan azt hallottam, hogy Szlovákia a régi Magyarország része volt, és „elvesztettük”. E nemzeti fájdalmat, amit honfitársaim sok évtized után sem tudtak feldolgozni, milliók vetítették Csehszlovákiára, az új államra, mely ördögi ügyességgel rabolta el, vélték, az ősi területeket, az egykori magyar Felvidéket, a magyar történelem emlékeit, várakat és városokat, kastélyokat és templomokat, melyek már nem tartoznak az anyaországhoz, „idegenek” kezén vannak, akik meghamisítják a múltat, és nem hajlandók tudomást venni a magyarok fájdalmáról. Szomorú, részben érthető, részben autisztikus érzés volt ez. Bizonyos elemeket részletesen és elképesztően pontos nagyításban látott a nemzet, más részletekről pedig szó sem esett. Az összefüggéseket kevesen akarták látni.

Csehszlovákia nyugati részét pedig, amikor hosszabb-rövidebb időt töltöttem Bécsben, egyre inkább osztrák perspektívából kezdtem látni. Ausztria számára – másképp ugyan, mint Magyarország számára – Csehország szintén elveszett ország volt. Az elvesztett ország. Büszkék voltak rá, de kissé le is nézték. Ausztriában, bár persze vegyülnek nosztalgikus hangok a cseh tartományokra való emlékezésbe, nincs revánsvágy. Felnőtt néhány nemzedék, akik – elsősorban a hitleri trauma után – még a gondolatát is elvetik ennek, sőt mosolyogva és magabiztosan tiltakoznak bármiféle ilyen vagy hasonló gondolat ellen. Magyarországon más volt a helyzet a királyság összeomlása után, hiszen a mai Szlovákia több mint kilencszáz évig a Magyar Királyság szerves része volt. Az elvesztett területek iránti nosztalgia Magyarországon a mai napig átszövi a közélet és a magánélet szféráit. Ennek intenzitása évről évre csökken, de csak lassan. A görcs Csehszlovákia, Csehország és Szlovákia közéletét és magánéletét is jellemezte – és jellemzi.

A „Ziegelböhm” vagy az „ablakostót” más nyelvekre fordítása meglehetősen nehéz, egy-egy (meglehetősen alantas munkát végző) munkás és egy-egy népcsoport fensőbbséges megjelölésére szolgált az Osztrák–Magyar Monarchiában a német és a magyar (tehát az „uralkodó”) népnyelveken. Akárhogy is, Bécs és Budapest pompás palotáit és körútjait nagyrészt nem osztrákok és magyarok, hanem éhbérért foglalkoztatott, nehéz körülmények között élő csehek, szlovákok, románok, szlovének, szerbek, horvátok és mások építették föl. Akiktől mielőbbi asszimilációt is vártak az osztrákok és a magyarok, miközben rossz viccek sorát gyártották róluk. És mindezen az sem sokat árnyal, hogy sok osztrák és magyar kisember is nyomorúságos viszonyok között élt a körutakon túl. Ha figyelmesen sétálunk Bécs és Budapest körúton túli utcáin, számos cseh és szlovák politikus, tanító, pap, író, költő emléktáblájára is bukkanunk – hiszen Európa legnagyobb területű államának fővárosai nemcsak a fizikai munkások százezreit