Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Muszatics Péter: Közel a tengerhez
29 figyeltem, közben Mozart 25. szimfóniáját hallgattam, és próbáltam megérteni a napilap, a Lidové noviny címeit. Telčben kedves, idős hölgy telepedett mellém, cukorkát adott, és egyszerű szavakkal próbáltunk csehül kommunikálni – többkevesebb sikerrel. Az ablak mellett ültem, figyeltem a falvak szomorú összképét, a jellegtelen házakat, a rendezetlen utcákat és kerteket. Az egyik nagy, régi háznál egy kanyarban hosszabban állt a busz, mert lépésben haladt a forgalom. Hatalmas kutya ugatta kitartóan az autókat, disznók, tyúkok, kacsák futkároztak a düledező, egyenetlen, hullámos fémpalánkokkal körülvett udvarban. A ház előtt parasztnéni üldögélt. A földszintes házak mellett háromemeletes, piros panelházak voltak, mondhatni, éktelenkedtek, mert annyira nem illettek a falu összképébe. A legtöbb udvar rendetlen volt. A táj viszont a lemenő napban paradicsominak tűnt. Az erdők, a hullámzó napraforgó- és kukoricaföldek a szelíd dombokon és völgyekben takarosan váltakoztak. A zene és a természet szinte egybeolvadt és elringatott. Mozart azért utazott Prágába, hogy részt vegyen operája, a Don Giovanni pre mierjén. De Mörike novellájában az utat – éppen valahol Třeboň, német nevén Wittingau közelében – kis közjáték szakítja meg, kokettálás egy csábító narancs csal, véletlenek láncolata, az életöröm felbuzdulása a mélabús művész életében, pillanatnyi halotti csend, egy ária komponálása és egy önfeledt, baráti este Schinzberg gróf dél-csehországi kastélyában. A Mozart prágai utazása fikció, apró romantikus remeklés. Utam célállomásánál, Třeboňban nem véletlenül gondoltam rá. Talán mert ez a városka is egy apró remeklés. A buszból kiszállva megcsapott a gyógyvíz átható illata. A fehér városfal és egy kis patak mellett a belváros felé sétálva ez nem sokkal később, a városkapun belépve sörszaggal keveredett. Néhány cseh kisvárosban még mintha érezhető lenne az az íz és illat, ami a régi, Jean Paul-i német városokban lehetett. Onnan már, főleg 1945 után, mindez eltűnt, itt megmaradt a szűk, szabálytalan utcák, a sarkokon előtűnő gótikus, reneszánsz, barokk épületek, a régi üzletek, a pincekocsmák, a kapualjak, lépcsőházak, terek, falak, kopott kövek igéző szabálytalansága – és ami a lényeg, a régi élet zamata egy-egy pillanatra. A főtér olyan volt, mint egy tágas belső udvar, a végében nagy kastéllyal. Itt foglaltam szállást. De minden kapuja zárva volt, csak a pincehelyiségben lévő söröző tartott nyitva. A csapos vezetett be a kastélyba, kinyitott néhány ajtót és elvezetett a szobámba, ami egy szűk, sötét folyosóról nyílt, és lőrésszerű ablaka volt. Aztán átadott három különböző méretű kulcsot. Az egyik óriási volt és régi, elvékonyodott és fényesre kopott a használattól. Zegzugos folyosókon mentem végig, aztán kis oldalkapun mentem ki, bezártam, majd, ahogy kérte, gondosan bezártam a nagykaput is az elvékonyodott kulccsal. A kastélyszállónak szemlátomást én voltam az egyedüli lakója. Az utcán, a macskakövön, a városkapu alatt két fényes páncélú cserebogár feszült egymásnak. Fönt, az égen kivételesen tisztán lehetett látni a csillagokat. Talán még soha nem láttam ilyen tisztán őket. Egy kocsmában helyi sört ittam, a Regentet. A Regent sört a 14. század óta gyártják itt, a Schwarzenberg-kastély
