Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Arnolt Bronnen: A dunai árvíz (Tatár Sándor fordítása)
10 egy szempillantás alatt egyetlen tóvá változtatva mindent; hol volt az út menti árok, és hol a gödrök, amelyekbe bele-beleestek a gyerekek? Mitzi ennek ellenére menekült, kilépett a feneketlen ürességbe, kiáltozva magasba lökte a karját; erős karok fogták át, és visszarántották a kovácsműhelybe. Ott már bokán felül ért a víz. Mitzit elhagyta a hangja. „Megfulladunk”, mondta alig hallhatóan. Hias a magasszárú csizmájával megvetően belerúgott a zavarosan bugyborgó vízbe, amely felfröccsent. A vendéglős fia nevetett: „De hát itt a lépcső! A szobádig csak nem fog emelkedni a víz!” Mitzi zihált, erős lendülettel kitépte magát a fiú fogásából, hátrált, lépésről lépésre; közben locsogott a víz; a lány ott állt a lépcsőnél, próbálta a tekintetével a helyéhez szögezni Hiast, majd fölrohant a lépcsőn. De a fiú gyorsabb volt; egyszerre ragadták meg a szobácska kilincsét. Éjfél felé Ottenschlag központja sziget lett, amely félénken nyomulva a lehető legközelebb a kastélydombhoz, magányosan emelkedett ki a szélvihar korbácsolta tóból, amely pár órája még a termékeny Eferdingi-medence volt. A Duna vízszintje most újra lassabban emelkedett; óránként két centimétert. Éjféltájban, miután átkelt a csúszós lankákon, Toni oda ért ennek a tónak a partjára. Az ítéletidő harsogásán kiáltásfoszlányok hatoltak át. Óriási pocsolyák között üresen állt a vasútállomás. Merre van az alsó falu, merre induljon? Átgázolni, átúszni odáig lehetetlen volt. Kétségbeesetten kémlelt körbe. Egy, a viharban himbálózó lámpa tompa fénye az útépítők üres kátrányoshordóira esett, amelyek tucatjával sodródtak az örvénylő áramlatban. Ez az egyetlen lehetőség, gondolta, hiszen csónak nyilvánvalóan nincs egy máskor száraz síkság kellős közepén. Összekötözött magának három hordót, kihalászott, majd rájuk fektetett két sodródó deszkát, elcsípett egy hosszú botot, és merészen egyensú lyozva átlökdöste járművét a faluba. Magában a faluközpontban nagyon kevesen tértek aludni. Szüntelenül csörgött a telefon, és dolgoztak a tűzoltók. Gumicsónakok és ladikok ingáztak, hogy mentsék az embereket a fenyegetett házakból. Bútorok, ruhák, de aprójószág és tyúkok is estek áldozatul az árnak. A folyamtól távol fekvő Goldwörthben, a Duna bal partján, a medence közepén kétszáz tehén fulladt vízbe. A Höflein pusztán minden jószág egy kis dombon szorongott egymáshoz préselődve. „Mi van a kovácsműhellyel az alsó faluban?”, kérdezgette egyre Toni. Azt mondták neki, hogy a kovács a Pecséthez címzett fogadóban van. A kovács azt mondta, üresen hagyta ott a házat, a Mitzi egyáltalán nem jött haza. Toni föllélegzett. Mitzi barátnőinél kereste a lányt. Egyikük sem tudott semmit. Pirkadni kezdett. Még a házban kell lennie, gondolta Toni. Elment a tűzoltókhoz. A parancsnok azt állította, hogy az alsó faluban minden házat evakuáltak. A kovács háza üres volt; kiabáltak, de senki nem válaszolt. Toni ekkor odakormányozta a saját tutaját. A kovács házának első két szintjét elárasztotta a víz. Toni kintről látta, hogyan sodródnak a székek a kovács szobájában. Egy szánnivalóan miákoló macska ült a szekrényen, amely már dülöngélni kezdett. De nem csupán a szekrény egyensúlya ingott meg. Az egész keskeny és igen roskatag ház dülöngélt és remegett. Tényleg nincs bent senki? Ekkor a reggeli derengésben Mitzi szobájának esőcseppes ablaka mögött két arcot pillantott meg. Egy nőét és egy férfiét. A Mitzi és a Hias.
