Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Ferdinandy György: Székács Örzse
24 Ez volt a bikázás. Azt akarta, hogy járjam vele én is. De nekem más kötötte le a figyelmemet. Én a lányka barna combját bámultam. És azt, ami a szoknyácskája alatt világított. Bugyit nem hordtak akkor még a lányok, én pedig most láttam először pucér combokat. Hát én csak így bikáztam. Egy lányka lábszárai között jártam „az eggyest” ott a domboldalon. Délután Örzse megmártózott a patakban. Mentem volna én is utána, de ezt a lányka már nem engedte meg. Este, naplemente után énekeltünk. Örzse szokatlanul szép, szomorú nótákra tanított. Ennyi. Véget ért az a nyár. Sokáig őrizgettem azt az öt fehér kövecset. * * * Évekkel később ismét leutaztam a faluba. Akkor kezdtem gyanakodni, hogy az én Örzsém és Erzsi, a Márton bíró lánya nem lehet azonos. Mert hát ez a nővéreknél nevelkedett Erzsi nem ismerte a bikázást. Aztán nem tudta velem énekelni a pásztorkodásom alatt tanult bánatos bukovinai dalokat. Emlékszem, volt egy szamárpad lent, az utca végén. Ott pirítottak rám az unatkozó férfiak. – A Kecskés Erzsi? – kérdezték nevetve. – Az Erzsi tanult lány! Nem legeltetett az soha tehenet. A magáé csakis a másik, a Székács Örzse lehetett! Mert a bíróék portája alatt egy másik, velem egykorú lányka is lakott. – Tavaly halt meg – mondták most nekem. Ő verte ki az utca végibe a tehenet. Erről a másik Székács Örzséről hallani sem akartak a Márton bíró lányai. Igaz, hogy lent élt a telek végibe, de – így mondták – mindvégig botrányosan viselkedett. Márton Erzsi leveleiben – mert a bíró lánya hosszú leveleket írt nekem – csak Hosszú Balbina volt a megesett szomszédlányka neve. Hát igen. Ezekből a részletekből kellene most egy kis pásztorlány portréját összeállítanom. Szakács Örzse történetét, akinek még a nevét is rosszul mondták a szamárpadon nevetgélő férfiak. * * * Én pedig mindvégig egy másik Erzsit, a Márton bíró lányát látogattam. Most is az ő hosszú leveleit olvasom. Egy olyan öregasszony írását, aki sosem tanult meg bikázni, és énekelni se tudott. Elmúltak az évek, ma már ő, Márton Erzsi sem él. Húgát, Annát még meglátogattam egy tolnai utamon. Emlékezett rám, megöleltük egymást. A régi, ötéves kisfiú, Árpád dombóvári lakos. Vele még tartom a kapcsolatot. De ő még Budán is meglátogatott. Tőle tudtam, hogy dédunokája, Regina kivándorolt. Az Újvilágban él. Talán éppen itt, a közelemben. Talán éppen a floridai Kossuth Klub népi t áncosa. Elmúltam nyolcvanöt éves, rendezgetem a kézirataimat. Őrzöm azt az öt fehér kövecset, és egyre a kis pásztorlány, Székács Örzse balladáit dúdolom. „Ketten vagytok a szívemben, te meg a búbánat!” És hogy „Nem tud az én árva szívem soha elfeledni...”.
