Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza
20 Hideg volt a levegő; egy egész szezonra elegendő lett volna Kanizsán. A látóhatár gerincén elnyújtott tollvonásnak látszott a messzi vízi élet. Nem vetette partra az elemek háborgását. Az emlékezet válogat és selejtezik, és csak ritkán olyan erős is, mint a föld alól kitörő láva. Ezek azok a kegyelmi pillanatok, amelyektől a költők írnak, és nekem sokszor inkább elijedni volna kedvem tőlük, de ezt mégsem teszem, mert az irodalom hitével élek, bármily romantikus hőzöngésnek hangzik is. A kései, elrongyolódott telektől, mint valami bőrbetegségtől, hamar kimerülök; a járdaszélre púpozott mogorva, zsíros és hókupacok irtózattal töltenek el. Amennyire csak tudom, elűzöm magamtól őket, hogy ne nehezedjen rám nyomasztó terhük, és ne kelljen segítségért kiáltanom az átvirrasztott éjszakákon, amikor a világ kihűl körülöttünk. Ordító szelekkel érkeztek meg a tél előőrsei december táján, az első havak eltorlaszolták a kerti ösvényeket, a hó fogságába kerültek a fák és az udvari épületek, aludni tértek a pajták, amelyek a korábbi gazdáktól maradtak itt, és nem szolgáltak már igazán semmire. A kert a tél vesztegzára alá került, és már-már sarki fagyok jártak éjszaka a Szabadhegy felől. Nappal is szél fújt, mindig csak szembe, bármerre indultunk el, az Attila utca torkolata felé, amerre a mezők vágatában a balatoni műút keskeny csíkja húzódott meg, vagy a kaposvári út irányába, ahol a sarkon Borhidáné fűszerkereskedése lapult meg egy alacsony mennyezetű kis odúban, ahová gyakran betértünk vásárolni, vagy egyszerűen csak fölmelegíteni a tagjainkat. Délidőre kicsit dédelgetni kezdett bennünket a Nap, a házakra szűrt fény is jutott, éreztük a melegét; az idő rövid órácskákra a kegyeibe fogadott, de délutánra, még az alkonyatot se bevárva, újból odafagyott a levegő mindenhez. Kemény telek voltak, Öregapám szavai szerint olyanok, mint az aggastyán tölgyek kérge, csontosak, betegek. Aztán a havazások ritkulásával a korom és kosz kelletlenül rárakódott az összetapadt hóra, megvastagította a tetejét; a házak elől a járdaszélre fölpúpozott jégkupacok barnás szeméttorlaszokká váltak. Száraz, hurutos hideg honolt a városszélen, ilyenkor – ez jobbára már januárban történt – a tél a legcsúnyább készleteit rakta elénk. Nehéz kínját álltuk ki az időnek, bénítóan hatott ránk, eltűrnünk se volt köny nyű, sokan az öregek közül megbetegedtek, apátiába süllyedtek, életük minden lelkesedést nélkülözött; el nem hagyták volna biztonságot nyújtó vackaikat a világ kincséért sem. Csak olvadáskor, a friss szelek közeledtével ocsúdtak föl tehetetlenségükből és kiszolgáltatottságukból, és keresték meg régi életük harmóniáját. Mintha kalodából szabadultak volna, feltűrték az ingük ujját, összedörzsölték a tenyerüket, és nekiveselkedtek az életnek, mert megint erősnek érezték magukat. Amikor március végére a tavasz már kibontotta látható jeleit, és zöldülni kezdtek a kertek, megpezsdültek az aranyesőbokrok is, az utcákat meg tisztára mosták
