Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza
21 az első záporok, az esőcsatornák, az Ég peremén futó félbemetszett bádoghengerek – legalábbis nekem hosszú ideig úgy tűnt – tenyeret formáztak, kicsinyke fészkeket az Ég láthatatlan járókelőinek. Odavonzza a szemet a magasság, az ismeretlen kupola-kékség és szürkeség, az a változékonyság, amelyet a felhők vonulása okoz, a földi megfigyelő számára minden közül talán a leggyorsabb változást érzékeltetve. Hosszan élveztem ezt a rendezetlen felhőjátékot. Szinte nem tudtam felhagyni a finom lebegés és a gyorsuló ütemű sodrás követésével, amely kiszámíthatatlanságával elragadó volt, és minden pillanatra tartogatott ünnepélyességet. Sokszor kibillentem az egyensúlyomból, meg-megcsúsztam, nem néztem a lábam elé; átgázoltam a tócsákon és a sárrögökön, csúszkáltam a jéghártyán, belebotlottam a kiálló kövekbe. Minden szívdobbanásom egy koppanás volt az Ég páncélján, amelyet azóta sem tudtam elfeledni. Mintha hallanám, ahogy megint becsukódnak a régi udvarok kapuszárnyai, elül a kosarak zörgése a pókhálós kamrákban, az öreg kredencek nyikorgása egyre halkabb a konyhák mélyén; gyöngéden fosztja ki a leszálló éjszaka a nappal maradékát. Lopva figyelem, mi történik ezután. Az utolsó estémre készülök itthon, utána hosszú távollét vár. Nem valami idegenbe történő utazás, hanem régen megkezdett otthontalanságom veszi újra a kezdetét. Mint Franz Kafka uraságáé, aki parancsot adott, hogy hozzák az istállóból a lovát, fölnyergelve, megitatva, abrakkal ellátva az irdatlan hosszú útra. Rögvest indulni akart, kisurranni a hatalmas jegenyék alatt, hogy mi se téríthesse el tervétől. Szemével méregetni kezdte a távolságot, noha már ezerszer látta, de most olyan kihalt volt az út, mint előtte még soha. Egy nagy szisszenéssel nekirugaszkodott a távnak, belekapott az imbolygó fénybe, mely fojtogatta megdőlt alakját, de hiába, már semmi sem állíthatta meg. A zsalugátereket már betámasztották, hallottam a rigli vékony megcsikordulását a kifényesedett vaslemezen, amelyet még Öregapám szögezett oda valamikor a születésem előtt; a kerti neszek az ablakok párkánya alatt a másodperc tört része alatt elcsöndesedtek. Sötét volt, mintha fekete lepellel vonták volna be a szobát. Szinte semmit sem látni a fekvőhelyemről, de nem méltatlankodom ezen, pedig az összeszáradt deszkák réseinek biztonságába szeretek alvás előtt belekapaszkodni. Segít eligazodni abban a zűrzavarban, amelyet az éjszaka aljára magammal cipelek, és nem tudhatom, hogyan is virrad rám az a nap, amely – szerencsés esetben – életem naptárából leszakít majd egy újabb lapot. Hogy pirkadatkor ismét visszatérjek oda, ahonnan elindultam.
