Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza

19

hűvösen elfordította a tekintetét, hogy tőből kitépje mindazt a jót, amit addig elültetett a szívünkben.

Azóta is csak az első hóesések zsongásába tudok belefeledkezni, azokba az álomszerű jelenésekbe, amelyeknek gyermekfejjel foglyai lettünk mindannyian. Igyekszem bevárni a pillanatot, hogy ez a szemem láttára történjen meg.

Azt a csodát fönt, északon éltem át, március derekán a Riga melletti üdülővárosban, Jurmalában. A szovjet időkben történt, a gorbacsovi érában. Moszkvából vonaton tettem meg az utat, tömény éjszakán keresztül; ahogy kitekintettem az ablaktáblákon, láttam, hogy fagy és sötét járt a nyomunkban, kietlen kinti világ, farkasordító idő, a leghidegebb tél, amit valaha is érzékelhettem a saját bőrömön. A száraz hideg néha fölszakadt, egy-egy távoli lámpa gyönge fénye átsütött a dermesztő vaksötéten; holdfénynek nyoma sem volt. Vágtatott a vonat, mi lassan elszunyókáltunk, s mire kivilágosodott, Tallinnba értünk.

A város utcáin és a szélesen elnyúló parkokban vastagon összegyűlt a hó; elkódorgott kutyák zsinatoltak a szemétkosarak körül. Morogtak, ajánlatos volt távolságot tartani tőlük; szőrzetükön véres harapások és marások szörnyű nyomai éktelenkedtek. Máskülönben is minden meddőnek és idejétmúltnak tűnt. Az emberek sem álltak szívesen szóba idegenekkel, hiába kezdődött el a politikai olvadás, a zavarodottság tapintható volt. Vendéglátóim könnyen túltették magukat az ottlétemen, amit korántsem bántam. Kiértem a fehérre mázolt faházak között a partra. Lélegzetelállító látvány fogadott. Felhők ezüstje rezdült, a tenger tömör kristálynak hatott. Lassan fogalmazódott meg bennem a befagyott tenger képe. Bádogszürke, ahogy olvastam valakitől. Éreztem, hogy sohasem érhet a vastag jég végére a pillantásom, bárhogy szeretném. Semmi mást nem tettem, csak néztem a tenger fagyos szemébe.

Mintha várakoznék, pedig nem vártam senkire. Semmiféle ígéretre nem számítottam; de kitől is várhattam volna ott bármit. Még csak az utat se taposta ki senki előttem; bokacipőm alatt csontkemény homok roszogott. Az összetorlódott jégtáblák ollójában megcsikordult a gerendákból összekapcsozott móló. Olyan hangot adott ki magából, mintha rimánkodna valami után. A fojtott neszek sejtelmessége elemi erővel hatott rám. Majd a mély csend, amely rákövetkezett. A csend az ijesztőbb. Aztán távolban a hideg balti égen is megcsikordult valami, mintha valaki megkarcolta volna egy hegyes vasdarabbal az eget. Rövid idő múltán az ólmos felhők alól előbukkant a Nap, fénye megnövesztette a kövek árnyékát a lábam előtt.