Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza
10 lyan vette a kötelezettségét, és kivitelezte Nádas álmát. Azóta, hogy odakerült, kertjében állhat a Föld legszebb vadkörtefája. Ezt onnan lehet tudni, hogy az ő tollából olvasható a Földgolyó legszebb vadkörtefájáról szóló esszé. Számomra a vadkörtefát, ha lehet ezt mondani, ő írta meg a világon a legszebben. Ebben a dolgozatában a boldogság áráról mesél az író, melyet mindnyájunknak meg kell fizetnünk az életben, ha valahová hazatalálunk. Az író hasonlóan kifeszítette a mondanivalóját, ahogy a Hazatérés című, az Emlékiratok könyvé nek keletkezését megvilágító híres esszéjében és a Mélabú ban, a melankóliáról beszélve is tette a tárgyáról. Itt a vadkörtefa mesél a népről és a vidékről; az író óvatosan lépkedve a múltban és a jelenben, hogy ne ijesszen rá erre a varázslatos szegletre, „csak” lejegyzi azt, amit elárul neki a világ ott önnönmagáról. Arról beszél, hogyan avatta a bizalmába Nádast a sajátjává lett vadkörtefa. Mindig megcsodálom ezt a nyugodt tempójú, lassú részletezésű írást, amelyben néha-néha megrezzen a körülményeskedés jóleső nesze, és az íróasztal előtti szék nyikorgása. Az író, mint máskor is, tartja magát a pontossághoz és a mérsékletességhez. Ez a vadkörtefa Nádas egyik könyvében, a Saját halál ban, az író által készí tett fényképfelvételeken, fotók sokaságán is látható, a természet körforgásának megjelenítőjeként és annak az írásnak a kísérőjeként, talán illusztrációjaként is, amelyben az író szívinfarktusának körülményeit, nehéz történetét foglalja mondatokba a haldoklás, saját haldoklása három és fél percével. A Saját halál szövege is tollbamondás, akárcsak a vadkörtefáé. „Boldogságnak nevezem”, mondta Nádas egyik interjújában arról a három és fél percről, majd hozzátette: „mert nem tudok jobb szót rá”. Ha ezt a könyvet lapozom, töröm a fejemet, hogy vajon hogyan születik meg, látszólag egymástól teljesen függetlenül, az írás, és hogyan a kép, melyek aztán a műfajok közti határokat lerövidítve – valamely megismételhetetlen, egyetlen elrendező mozdulattal – egymás mellé sorakoznak, és együtt képesek megalkotni valami egészet, addig hiányzót? Ahol már nemcsak a szavak jelentése, költői értelme, és nemcsak a fotográfus kéz- és gépmozgás kelti föl a figyelmet, és vonzza magához az olvasó, a néző szemét, tekintetét , dolgoztatja meg az értelmét, hanem a kettő együttese, kiegészítése, szimbiózisa, egymásba folyása és egymásra következése? Ki-ki maga adhatja meg a választ ezekre a kérdésekre, ha tudja, „csak” bele kell lapoznia a könyvbe. De ha ilyen pofonegyszerű volna, nem érezném úgy minden alkalommal, hogy félig üres kézzel térek vissza az olvasásból. Nádas Péter októberi, akárcsak a Bátyám. Ennek a ténynek Bátyám hirtelen szívhalála óta jelentőséget tulajdonítok. Ahogy Nagyanyám szokta mondani: fák nélkül semmi sincs el az őszben.
