Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza

11 A Bátyámmal magunkénak éreztük az októberi napokat, és fáradhatatlanul róttuk az utat keresztül-kasul a városon. Olykor szóba elegyedtünk az ismerő­sökkel, pontosabban az ő ismerőseivel; a hátam mögött hagyott négy Budapesten eltöltött évtized szinte mindenkit elsodort mellőlem a szülővárosomban. Új bará­tokra meg, legalábbis a kanizsaiak szerint, nem tesz szert az ember egy bizonyos életkor után. Udvariasságból néhány mondat erejéig én is bekapcsolódtam a beszélgetésekbe, de aztán távolabb húzódtam, hogy ne zavargalódjak. A szoká­sos társalgási témákra terjedtek ki ezek a röpke délutáni eszmecserék; aggódás a betegségek miatt, vagy éppen öröm, ha valakit pirospozsgás jókedvében láttak valamerre. A tréfás ugratások se maradtak el, és ki-ki a vérmérséklete szerint magyarázta az aznapi politikai eseményeket és városi pletykákat. Majd egy pajkos vállra csapás vagy férfias kézszorítás után Isten hírével mindenki ment a maga dolga után. Bátyám erőre kapott ezektől az aprócska közjátékoktól. Nem is palástolta az elégedettségét, noha az önelégültség távol állt a jellemétől. Kicsit csípett az idő, de még nem éreztük kellemetlenül magunkat. Az eső valahogy mindig elkerülte ezeket a napokat, és a Nap korongja is kibújt a felhők mögül, rendre kisütött, ha nem is fényesen vagy melegen. A körülmények ideáli­sak voltak ahhoz, hogy ezeken a véget nem érő sétákon, megfeledkezve az apró köznapi teendőkről, igyekezzünk megbirkózni közös múltunk egy-egy fölsejlő darabjával. „Vajon meddig még?” Ezzel a tilalmas kérdéssel Anyánk halála után sem számoltunk igazán, még ha tudtuk is, hogy már más senki nincs előttünk a sírhoz vezető úton a családból. Ma sem tekintem ezt a felejtés provokációjának, és nem sejtek valamiféle megoldásra váró rejtélyt benne, amelyre föl kellett volna akkor figyelnem. Az emlékezés nem arra való, hogy igazoljon korábbi eseményeket, amelyeket a magunk védelmére állítunk aztán hadrendbe. Estefelé jártunk. Már kihallatszott az ismerős kutyaugatás a kertek mélyéről. A régi Fabik Károly utcában egy hajladozó alak a lehullott gyümölcsöket gyűjtöt­te vödörbe, kopogott az edény fala. Elkapta a tekintetünket, ahogy a zaj irányába pillantottunk. A fény kezdte elveszíteni maradék erejét. Föltámadt a szél. A megmaradt leveleket kezdte söpörni. A reszketeg bokroktól kissé imbolygóvá vált a vasúti árok szegélye, amerre az út vezetett. Valamikor, nagyon régen, még a háborús sérülések helyreállítása­kor, Öregapám is ásót és csákányt fogott, hogy mielőbb begyógyuljanak a város sebei. A házakat csúnya bombatalálatok érték, negyvenöt telén és kora tavaszán

Next

/
Thumbnails
Contents