Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza
9 Az október azonban számomra mégis a későn érő vadkörtefa hónapja marad, amíg csak botozgatok a Földön. Ez a vadkörtefa a teremtés, vagyis Isten ajándéka. Öregapám három részre osztotta azt a földdarabot, amelyre a házat egy nyeles telken fölépítette; a művelésnek ezt a módját talán valamikor Kistolmácson a fölmenőitől leshette el, bár ebben nem lehetek egészen biztos. Az utolsó harmadban állt a vadkörtefa időtlen idők óta, göcsörtösen, öregen, nem tudni, hány évesen, kinyúlva a Földből, foltos-rozsdás leveleivel szemet gyönyörködtetően pompázva. Nem is egészen vad, tartották róla a környéken. Más a formája, más a húsa. Amikor Öregapámnak ötvenegyben a tanácstól kimérték a városszéli földet, már rajta állt az alma- és szilvafákkal együtt. Zalában se szeri, se száma az egyedül vagy csapatostól álldogáló vadkörtefáknak, vadalmafáknak, útonútfélen, a hullámzó táj vágásaiban mindenfelé találkozni velük. Akik nap nap után látják ezeket a csodákat, azoknak olyan természetes és magától értetődő a létezésük, hogy ügyet sem vetnek rájuk. A mindennapok részei, amelyeket nem tart számon az ember, mert egyek vele. „Kásás körték esnek a kertre, a suta zaj az agyagos csöndre hull”, írtam egyszer a kertünkben élt vadkörtefáról. Róla, a megszemélyesülő természetről. A szomorúságáról, a megbántottságáról, ahogy leereszkedett rá a kocsonyás-ködös, őszi szürkület a fölpislákoló csillagok alatt. Sokak szerint régen a vadkörtefák alá kincseket ástak el, és méregkeverők tanyáztak alattuk; olvastam is egyszer erről valahol, de hiába kerestem a könyveimben, nem leltem nyomát. De a meszes Ég ereszén hirtelen leszálló estében sokszor és sokáig lestem meg kisgyerekként, amíg csak kivehettem az alakját, és követhettem a sötétben terebélyes lombkoronájának vonalait; néha olyan ijedten toporgott ott kőhajításnyira tőlem, hogy szinte fellökte a tetők cserepeiről meglebbenő szél. Az én vadkörtefám mindig meglágyította a szívemet, éppen csak gondolnom kellett rá. Szépsége megváltoztatott, és megváltoztatta a világról való elgondolásaimat. Egyensúlyt és változatosságot teremtett a korán érő nyári alma, a szeptember végi szilvaérés és a rézüstös, alkonyatos szilvabefőzés között, amikor az illatos füstöt még másnap reggel is érezni lehetett az udvaron. Ennek a vadkörtefának a nagy hatalma szemérmesen átölelte a gyermekkoromat. Miért mondom el mindezt? Mert van Nádas Péternek egy csodálatos esszéje, amelyben – mint az alcímben mondja – „Alaposan körbejárunk egyetlen vadkörtefát”. „Amióta ennek az óriási vadkörtefának a közelében élek, el sem kell mozdulnom, hogy messzire lássak, vagy visszanézzek az időbe.” Így kezdi. Nádas Péter hosszú évtizedek óta a zalai dombok között meghúzódó falucskában, Gombosszegen él. Az író fiatalkorában egyszer Zalának erre a kicsinyke rejtekére vetődött, és a tájban ráismert arra az álmára, amelyben az a hely jelent meg a számára, ahol élni szeretne. Szinte mesebeli motívum ez. De az élet komo-
