Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza
8 emocionális vonatkozásaik oldaláról szemlélték az eseményeket, ezért gyakorta összetörték a szívüket a világ tökéletlenségébe beleütközve. Megértem, hogy a szeptember az elmúlás előképeként, mintegy az egzisztenciára lesújtva vibráló határhelyzetként jelenik meg az íróknál. Örülök, hogy Petőfi „szeptember végén”-je az utolsó jugoszláv író, Danilo Kiš tollán nemzetközi szállóigévé változott, világirodalmi toposszá, ahogy talán a legszebb magyarul leírt verssorok egyikeként szállóige lett az „elhull a virág, eliramlik az élet” is. A bolondokháza elő csarnok á ban című elbeszélését így kezdi a Zalában gyermekkora egy részét töltő Danilo Kiš: „Minden valamikor szeptember havában kezdődött, olyan hangulatban, mint amilyet Petőfi ír le Szeptember végén című költeményében(...) Erkélyemről szemlélem az évszakok eme szeszélyes váltakozását, akaratlanul is látva, nemcsak mint a díszletek változásait valamilyen hatalmas, klasszikus melodrámában, amelybe bevonták az isteneket és a teremtés-rombolás mitikus erőit, hanem egy egészen lírai összefüggésben is, amely ártatlan, valójában gyermeki, holmi lírai és melankolikus összefonódásként önmagammal: az elmúlás élő képeként.” A Föld októberben őszül meg véglegesen Az októberi kert látványa először az ablak mögül ragadott meg kiskoromban, amikor már csípősek lettek a délutánok, és beparancsolt az idő a szabad levegőről. Ez a kép csupa ragyogásból állt, a Nap utolsó, de még erős fényeiből, ahogy átszűrődtek a fák tarlott ágain, és megérintették az arcomat. A fák, a természet csodálatos és kiismerhetetlen létezői tartották magukat ebben az őszi hónapban, hiába költözött közelükbe az öregedés, és köréjük az álmos, halotti derengés. Odaadták a gyümölcseiket, saját húsukat a világ más létezőinek. Elmaradt szüretelők dolgoztak a kertekben serényen, tompa és fojtott hangokat szórt szét a meglebbenő szél. Néhányan szaporázták a járást, hogy sötétedésig végezzenek a munkájukkal. Nyöszörögtek a hengerelt vasvödrök fogantyúi, híztak a kamrák télire, hogy ne szenvedjünk hiányt a vitaminokból. Októberben már korán sötétedik, és kezdődik a téli időszámítás is. Kinyitottam az ablakot, sikongva megrándult a sarokvas. Öregapám halála után már nem zsíroztuk évente. Kevesebb figyelmet szenteltünk a háznak; amúgy is kisajátításra ítélte a város. Csak a kert maradt meg olyannak, mint azelőtt. A kert volt a szívünk csücske. Az élet utolsó ép, a család összes tagja által belakott darabja. A kertet azóta sem hagytam el az emlékeimben. Hullámzó életem reménye Az október a diók koppanása a kertben. Szerettem hallani, ahogy megzörgették a vastag avart. Szerettem hallgatni a kiszámíthatatlan ritmusú, erős koppanásokat a száraz talajon. Az ősz kemény léptei voltak a fülemnek ezek az ütődő-verődő hangok. Kinyilatkoztatásszerűen jelezték, hogy mire számíthatok, ha az utolsó szem is lehull.
