Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Orosz István: Emlékek apámról VI.
132 a természetes, főképp faluhelyen. Én már mindhármukat tegeztem, anyunak, apunak, nagymamának hívtam őket, és persze ők is tegeztek engem. Nagymamát néha meglátogatta a legnagyobb bátyja, Pista. Az állomásról a Honvédkórházig busz hozta. Tragédia – állított be egyszer –, a megálló melletti házban egy fiúcska slaggal locsolta az udvart, a vízsugár elérte a villanydrótot, és megütötte az áram. Pista bácsi a kerítésen átnyúlva a botjával próbálta kiütni a fiú kezéből a slagot, de már nem tudott segíteni. Borzongva hallgattuk, újra és újra el kellett mondania az egyre részletesebb történetet, amely leginkább a gyereknek – nekem – szóló tanulságokkal bővült. Még este is mondta, lefekvésnél, miközben lecsatolta a lábát, és masszírozni kezdte a kipirosodott csonkot. Addigra kiderült, apám egyik kollégájának a fia halt meg ott, az Ady Endre utcában. A víz vezeti az áramot, magyarázták a felnőttek. És a bot? Az nem. A pincelépcső alján a foglalatból hiányzott a villanykörte. Egy hosszú botot dugtam az üregbe, kísérletképpen, sokkal hosszabbat, mint Pista bácsié. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy nem ráz. Aztán, amikor a másik kezem hozzáért a nyirkos falhoz, irtózatos ütés vágott belém. Slagunk szerencsére nem volt, miért is lett volna, hiszen vízcsapunk sem volt. Egy húzós kút állt az udvaron, aminek nem volt iható a vize, vödörrel vittük szét a veteményekre, ha szomjaztak, de inkább az esővizet gyűjtötte össze nagymama. A hajamat is abban mosta, az esővíztől sokkal selymesebb lesz, mondta, és jobban fésülhető. Nem is férhet hozzá kétség, az ötvenes években többször lettem megfésülve, mint későbbi életem során összesen. Korai emlék a német nevelőnő. Nem tudom, komolyan gondolták-e a szüleim, hogy megtanulom a nyelvet, vagy azért fogadták föl az illetőt, hogy valami módon támogathassák. Sápatag vénkisasszony sejlik föl emlékezetemben, aki rendszeresen megjelent a Hargita utcában, hogy megküzdjön makacs értetlenségemmel, miért kéne másképp szólítanom a körülöttünk látható tárgyakat, az asztalt der Tisch-nek, az ablakot das Fensternek és az ajtót die Türnek nevezni, holott nekem épp megfelelőek voltak a korábban használt szavak is. Nem tudom, az anyanyelve magyar volt-e vagy német (mintha a Fräulein szó is elhangzott volna), szomorúan tűrte, ahogy basáskodni próbálok fölötte, legföljebb azzal vágva vissza, mert úgy éreztem, megszégyenít vele, hogy önfejű erőszakosságomat sosem panaszolta be apámnak és anyámnak. Korai német tanulmányom (1957-ben abba kellett, hogy maradjon) tökéletes kudarccal végződött, ahogy az 1985–86-os próbálkozás sem volt (Kölnben dolgoztam egy rajzfilmstúdióban), legalábbis a nyelvtanulás tekintetében, túlságosan eredményes. A Szakérettségi megszűnte után Éva is régi iskolájába került vissza, s mindketten azt éreztük, hogy hazatértünk. A gimnáziumban kitűnő osztályokat kaptam, egy humán tagozatú második osztályfőnöke lettem, s két orosz tagozatú osztályban tanítottam még, egyikben magyart, másikban (az iskola akkor indult első koedukált osztályában) magyart és latint. Élvezet volt a szakérettséginél magasabb színvonalon tanítani újra. Ekkori tanítványaimra csaknem olyan jól emlékszem, mint az elsőkre. Éva, azaz anyám régi-új iskolája az Óvónőképző volt, ahová már én is vele mentem, az intézet gyakorló óvodája lett ugyanis tanulmányaim első állomása. Utólag visszagondolva el kell ismernem, igencsak protekciógyanús szituáció. Anyámnak tanítványai voltak az óvó nénik, és nehéz elképzelni, hogy ne lettem volna kivételezett. Ilonkának és Editnek hívták őket, különösen Edit – Sibalin Edit – maradt meg az emlékezetemben, aki szegedi lány lévén személyes pártfogoltja lehetett anyunak. Magas, fekete lánynak látom az óvodás csoportképen, ilyennek festi az emlékezet is, és épp huszonhárom éves, ha tényleg ő az, akinek megtalálom a keresztelőjéről szóló hírt a szegedi Reformátusok Lapjának egy 1932-es számában. Vajon megvagy-e még, Edit néni? Miközben ezt az emlékezést körmölöm, dolgozom valami fiktív elbeszélésen is, ahol egy rokonszenves nőszereplőnek nevet kell találnom. Gondolkozás nélkül írom le: Edit. Szerencsére nem csak én voltam kivéte-
