Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Orosz István: Emlékek apámról VI.
131 ha a kertben, nem emlékszem, igaz, apám sem sokat időzött ott, leszámítva, ha télen fát hasogatott, vagy szénért ment a pincébe, amit a lakásból nem, csak az udvar felől lehetett megközelíteni. Lignit, brikett, koksz, iszapszén és tüker alágyújtós, meg persze a Szabad Nép vagy a Magyar Nemzet. Apám ugyanúgy emlékszik, hogy mindig sütött a nap, de nekem a hatalmas hóesések is eszembe jutnak, hogy az udvaron járatokat kellett vájni a pincelejáróhoz, a kerti budihoz, a kapuhoz – volt, hogy ki se láttam a fehér falak közül –, és persze a ház előtti járdáról is illett ellapátolni a havat. A nyári kert viszont maga volt a paradicsom. Málnabokrok, piszkesor, ribizli, szamóca, két meggyfa, egy öreg kajszi és egy nagy bodza, amelyre a bújócska során fölmászva félórákra is el lehetett tűnni, igaz, onnan nem volt könnyű előmászni és leipiapacsolni a hunyót. A többi búvóhely ebből a szempontból praktikusabb volt: a padlásföljáró, az orgonasövény alatti árok, a disznóól... Igen, disznóól is volt, saját kifutóval, noha disznó nem lakott benne sosem. Egyszer, egy télen, Szőcs Rudi bácsival, a latin–orosz szakos kollégával felesben, mégis vettek egy disznót, hogy levágják. Hajnalban jön a böllér, mondták, és egész éjjel rettegtem. Hajnalra tudtam csak elaludni. A szomszéd házaknál gyakoribb volt a disznóölés, de helyben nevelt sertésekre ott sem emlékszem. A szakszavakra inkább, pörzsölés, abalé, hurkatöltés, meg az áthozott kóstolókra. Apa, cuka, fundaluka, funda, kávé, kamanduka, abcug, fundaluk, funda kávé, kamanduk... Hiába kezdődött apával, apa cukával a kiszámoló, nem emlékszem, hogy valaha részt vett volna a gyerekcsapat játékában. Egyszer versenyt futottunk a Hargita utcában, én győztem, de elnézte, hogy előbb indultam. A ház előéletét a disznóól fölötti padláson lehetett tanulmányozni, illetve az ott talált lomok alapján elképzelni. Benyomott kalapok, letört sarkú cipők, drótok, színes szalagok. A hiányzó cserepek helyén betűző, porszemekkel szitáló napsugarat üres üvegek verték vissza. A helyiség zsúfolásig tele volt kiürült palackokkal. Egyszer, már nagyfiú voltam, és úgy láttam, itt az idő, hogy meggazdagodjam végre, kimostam egy kosárra valót, és elvittem egy üvegvisszaváltóba. Egyet sem fogadtak be. Magyarországon ilyet nem árulnak, mondta a boltos. Sosem is árultak, tette hozzá az öreg pénztáros. Viszkik, konyakok, likőrök, pezsgők, jóféle borok, idegen márkák, ismeretlen címkék. Nem volt köztük két egyforma palack. A Baloghékkal közös kerítés mentén, nem emlékszem már, itt vagy ott, állt egy eperfa is. Selyemhernyót fogunk tenyészteni, határoztuk el a szomszéd fiúkkal, akik néhány évvel nagyobbak voltak, és tájékozottabbak az akkoriban, talán kínai vagy szovjet mintára föllángoló selyemgubó-projekt ügyében. A két udvar közti kerítést néhol orgonabokrok helyettesítették, a bokrok alatt olykor bunkert ástunk, talán mert a háborús készülődés a mindennapok része volt, de alighanem azért is, mert az ottani földben nagyon könnyen lehetett ásni. Hogy mennyire, az később, balatonszepezdi nyaralásaink idején tudatosult, ahol csákány kellett egy apró virág elültetéséhez is. A kecskeméti homokos, agyagos talajból gilisztákat, lótetűt, cserebogárpajort fordított ki az ásó, de görbe ácskapcsot, rozsdás zsanért, sőt csontokat is találtunk. Hogy a hun királyé volt vagy csak egy kutyáé, arról megoszlottak a vélemények. A szomszéd gyerekek anyámat és nagyanyámat Istvánka néninek szólították, vagyis engem alighanem Istvánkának. Otthon egy időre Stefi lettem, miután anyu tudomást szerzett róla, hogy a legnagyobb magyart, Széchenyi Istvánt Stefi grófnak nevezték a barátai. Aput leginkább Lázárnak hívta, ami magától értetődött, legalábbis a gyakran elskandált Arany-sorok ismeretében: „Ritka vendég Rácországban Zsigmond, a király, a császár, jól fogadja István vajda, István, kinek apja Lázár.” Ebből aztán az következett, hogy a Stefit fölváltotta a Lázárevics – vagyis Lázár fia – megszólítás. A szüleim tegezték egymást, nagymamát viszont mindketten magázták, pontosabban tetszikezték, és anyukának szólították. Nagymama és nagyapám magázták egymást, mert akkoriban állítólag az volt
