Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Orosz István: Emlékek apámról VI.
130 A szobája olyan volt, mint a Vissza a jövőbe című film flúgos tudósának műhelye. Sőt még egy kicsit olyanabb. Megfejthetetlen rendeltetésű alkatrészek elképesztő összevisszaságban hevertek szerteszét, ám megmagyarázhatatlan módon néha mégis összeálltak valamivé. Egyszer például szerkesztett egy háromkerekű autót – á la Velorex –, néhányszor végigpöfögött vele rövidke utcánkon (a térdén ülve kormányoztam), aztán nem tudom, mi lett vele. Talán átjárt rajta a jövőbe, mint filmbeli alteregója, de valószínűbb, hogy a hatóság elkobozta, nehogy a háborúra készülő imperialisták megkaparintsák. Az utcában voltaképp ő maga volt az imperialista, hisz eredetileg az övé volt az egész ház, igaz, mivel egyedülállóként csak egyetlen szobára volt jogosult, meg kellett azt osztania velünk. Tudomásom szerint munkahelye soha nem volt, s gyanússá tette az is, hogy nappal aludt és éjszaka volt ébren. Az udvari klozetbe csak nagydolgozni járt, a pisit egyszerűen kilöty tyintette az ablakon, következésképp az ottani ágyásokban nagymama petúniái sosem hoztak virágot. Annál inkább díszelgett burjánozva az ablak alatti járda kövei között egy apró, aranysárga, csillagszirmú, barnás levelű gaz. Már megint mit csinált ez a Pali, kiáltott föl anyám 1956. január 12-én hajnalban, amikor a nagy dunaharaszti földrengés lökéshullámai Kecskemétre értek. Azt hiszem, az is zavarta anyut, hogy a közös előszoba nagy falitükre előtt reggelenként mindig más néni fésülködött. Hosszú ideig csak az ajtóra függesztett szőnyeg, illetve egy sokfiókos bútordarab, az üveges kredenc zárta el a szobánkból a Paliéba vezető átjárást, aztán egyszer csak jött egy kőműves, és falat rakott az ajtókeretek közé. Rajtam kívül mindenki elégedetten szemlélte a téglánként növekvő építményt. Akkoriban történhetett, hogy egy hatalmas létrát kaptam karácsonyra, amit már a Mennyből az angyal alatt használatba akartam venni. Hosszú időbe telt, mire sikerült megértetniük velem, hogy az ajándék nem létra, hanem könyvespolc, ráadásul nem is nekem, hanem apámnak hozta a Jézuska. Könyvespolcunk aztán több is lett, fürdőszobánk viszont sokáig nem volt, sőt ivóvízért is kétsaroknyira, a ma Szövetség, korábban Kodály Zoltán, azelőtt Horthy Miklós térnek nevezett akácos terecske kézipumpás közkútjára kellett járnunk. Később, ez már 1960 körül történhetett, az egyik szomszédba bevezették a vizet. Csap volt a kertjükben, oda járhattunk át a kannával és a vödörrel. Azért gondolom, hogy ’60 után lehetett, mert már én is elbírtam a kannát, még ha tele volt, akkor is. Úgy emlékszem, több, de legalább két család élt ebben a házban is. Apám halála után kikértem a megfigyelésére vonatkozó iratokat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából. Az egyik róla jelentő férfi, egy újságíró, ott lakott a vízcsapos házban. Nem emlékszem, hogy sokat beszélgettek volna, de arra kétségtelenül alkalmas volt, hogy figyelje, kik fordulnak meg nálunk. Másokról is tudható volt, hogy együttműködtek a rendőrséggel, volt, akiről csak sejtette, de volt olyan is, aki tapintatosan figyelmeztette, inkább ne beszéljen előtte politikáról, mert azt jelentenie kell. Fényképek és az emlékezet képei nyomán próbálom felidézni a házat, a lakást, a kertet. Előző két otthonomról nem maradt sem valódi fotográfia, sem emléknegatív. Az első képen egy bokornyi gyermekfej méretű fehér dália előtt állunk anyuval, illetve anyu alighanem guggol, mert az arcunk egy magasságban van. Ősz lehet, mert már pulóverben vagyok, rajta is könnyű szvetter, de a háttérben a levelek még zöldek. Egy másik képen, ez még – vagy inkább már – nyári felvétel lehet, mert rövidujjú ingben vagyunk mindketten, a veranda mellvédjének cserepes muskátlisora mögött állunk. Én alighanem egy sámlin, ami persze nem látszik, ahogy a kantáros rövidnadrágból kilógó lábszáram se, amit anyu leginkább pipaszárnak titulált. A dáliákon és muskátlikon kívül íriszre, tulipánra, kerti napraforgóra, vasvirágra, petúniára, árvácskára és estikére emlékszem, bár a zömük inkább akkor kerülhetett a kertbe, amikor nagyanyám már végképp hozzánk költözött, vagyis ’57 után. A veteményeskert is nagymama műve volt: paprika, paradicsom, tök, bab, borsó, karalábé, kapor és talán torma is. És dughagyma. Arra, hogy Pali megfordult-e vala-
