Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Orosz István: Emlékek apámról VI.
129 Májusban az egyetemi Jókai-ünnepélyen (halálának 50. évfordulóján) én tartottam előadást az auditorium maximumban. Kecskeméten is volt Jókai-ünnepség, azon Nagy Micu beszélt; Szabadi Sanyival, aki akkor a levéltárban dolgozott, kiállítást is rendeztünk. Ekkor jelent meg Jókai Kecskeméten című írásom a Tiszatájban. Az egyetemieken kívül megismerkedtem Péter Lacival, aki ekkor az egyetemi könyvtárban dolgozott. Bálint Lojziéknál, Nánai Zsuzsáéknál is voltam. Végül is nem tudom, helyes döntés volt-e visszajönnöm Kecskemétre. Éva a maradásra biztatott. Nem tudom, hogyan alakult volna a sorsunk, ha Szegeden maradok. Talán jobban, talán rosszabbul. Sohasem volt bennem hajlam, kitartás a nehézségek vállalására esetleges jobb kilátások reményében. Anyagilag akkor sem jártam jól, amikor Szegedre kerültem: fizetésem ugyan több lett, de elestem nevelőtanári illetményemtől. Rosszul jártam Kecskemétre való visszahelyezésemmel is: a Katona József Gimnázium tanárává neveztek ki, s az ottani fizetés a szakérettséginél is, az egyetemi főelőadóinál is (ez volt a besorolásom) kevesebb volt. Szegeden nem kaptunk lakást. Kecskeméti szolgálati lakásunkat is elvették: a szakérettségi megszűnt, az árvaház egyik felébe a Katona Gimnázium költözött, másikba a szovjet iskola; mi ebben a másik szárnyban laktunk, s egy reggel arra riadtunk, hogy törik a szobánk falát: a szovjetek ajtót kívántak ott nyitni. Sok izgalom és utánajárás után végül lakáscserével oldódott meg a helyzetünk: a gimnázium igazgatója, Szabó Adorján megkapta a másik szárny egyik megürült lakását, mi az ő főbérletnek minősített társbérletét. Örültünk a kertes villában levő lakásnak, pedig nem volt vize, klozet az udvar sarkában, s mint kiderült, nehezen fűthető és salétromos falú volt mindkét szoba. Rossz csere volt, változtathattunk volna rajta: a háztulajdonos a Luther-palotából akart lakót hozni, az átadta volna nekünk ottani lakását, mi azonban ezt meg sem néztük. (...) Nem mondhatom, hogy rosszul éreztük itt magunkat. Vízért a körút sarkára jártam, tűrtük a tulajdonos, Hausinger Pali rendetlenségét, vendégeit, de élveztük a kertet meg az árvaházinál mégiscsak nagyobb lakást. Pedig télen kisebb volt: fűteni csak az egyik szobát tudtuk. Gyakran nálunk volt anyuka is, ilyenkor négyen zsúfolódtunk egy szobába. Ennek ellenére ezekből az évekből szinte kizárólag derűs emlékeim vannak, mintha mindig sütött volna a nap. A harmadik otthonom, de ez az első, amelyikre emlékszem. Sőt ez igazából a nagybetűs Otthon, ami olykor az álmaimban is visszatér. Hargita utca 9. Azon kevés kecskeméti utcanevek egyike, amelyet nem kereszteltek újra egyik rendszerváltozáskor sem. 1928-ban döntött úgy a város törvényhatósága, hogy utcákat nevez el a Trianonban elszakított helységnevekről. Ekkor lett Kecskeméten Lajta, Poprád, Garam, Olt, Ipoly, Szamos, Száva, Küküllő, illetve a mi környékünkön Tátra utca, Bihar utca és Hargita utca. A Tátrát 45 után József Attila utcának nevezték át, és persze a párhuzamos nagy útból, a Horthy Miklósból is Ady lett, de a Hargita nem változott. Pedig milyen irredenta név – magyarázta valami tanácsi ember valami gyűlésen, felszólítva a lakosságot, ők is ajánlhatnak nevet. Apám, mivel utcánk a József Attila és az Ady Endre utca közt futott, Babits Mihályt mondta. A hivatal úgy döntött, inkább elnapolja a kérdést, aztán úgy, hogy inkább elfelejtkezik róla. A legkorábbi képi emlékek egy kerthez kötnek, vagy talán többhöz is, a Hargita utcaihoz, vagy a csépaihoz, ahol a napsütésben szellő mozgatja a leveleket. A hangi emlékek inkább a rádióból jönnek, vagyis benti, zárt térben hangzanak föl. Az emberi beszédet már jól értem, meg is tudom értetni magam, de az még felfoghatatlan, ami az éterből jön. Aláhulló akusztikai függöny, hullámzik, lebeg, erősödik, elhalkul. A cserépkályha melege is a szobához kötődik, és a tűz illata, vagy az almahajé, amit anyám a kályhára tesz. Ha az első ízeket keresem, épp a reszelt alma fanyar, szájat összehúzó emléke jut eszembe, és máris összefut a nyál a számban. A Hargita utcában a kilences számú ház az utolsó. Darabos földút, az egyenetlen téglajárdát az akácok gyökere púpozza, az ágakon vadgerlék búgnak, a kerítésekre vadsóska fut. Sehol egy kulcsra zárt kapu, igaz, ritkán lépek be rajtuk, mert a kerítések mászása nagyobb élvezet. A társbérlőnk Hausinger Pali. Na jó, Pali bácsi. Agglegény és feltaláló.
