Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 4. szám - Orosz István: Emlékek apámról VI.

128 Mi viszonylag jobban álltunk anyagilag is. Lakásért, kosztért, fűtésért a szakérettségin keveset fizettünk, s ami talán fontosabb, kosztunkról és szenünkről gondoskodtak. A szakérettségin a fizetés magasabb volt, mint a gimnáziumban, külön pénzt kaptam a nevelőtanári teendőkért, sőt szakfelügyelői pótdíjat is azért, hogy egyik hónapban Kecskeméten, másikban Kalocsán meglátogattam egy-egy szakérettségis latinórát, s írtam róla néhány mondatnyi dicséretet. Régi collegista kapcsolataimról ekkorra jószerivel már csak a Nagy Micuval való maradt meg; az alighanem korábban, házasságunk elején lehetett, hogy Évával Kereszturyéknál, Sárközi Mártánál, Gyapayéknál jártunk, később Fazekaséknál is. Micu ’52 nyarán megnősült. Elővettem most néhány levelét: megható gondossággal próbálja egyengetni utamat a fővárosba. Ekkor már – évek óta – az egyetemen tanít, jár le Szegedre is, de az ő sorsuk sem könnyű: egyszobás társbérleti lakásban laknak, édesapját elítélték, anyja a menyével elégedetlenkedik. Nagy Micu állandóan biztatott az irodalomtörténészi tevékenységre, próbálkozásaim azonban kevés sikert hoztak. Még ’50-ben írtam egy Fazekas-tanulmányt a „Tanulj jobban” sorozat számára; nem adták ki, a sorozat is megszűnt; nem is jó. ’52-ben a Szépirodalmi megbízott előszó írásával Gyulai Egy régi udvarház utolsó gazdája c. elbeszéléséhez. Mint Csanádi Imre közölte, elfogadták, néhány kisebb módosítást kértek, aztán mégsem került sor a kötet kiadására, gondolom, inkább Gyulai miatt, mint miattam. Az Irodalomtörténet közölte ’51-ben Sárosi Arany trombitájáról írt recenziómat, azt azonban, amelyet Kisfaludy A kérőkjéről írtam, nem tudtam megjelentetni. (...) Jóval nagyobb az ’54-es termésem: Katonáról írt füzetem, három recenzióm az Irodalomtörténetben, Jókai Kecskeméten c. tanulmányom, a Tiszatájban. Az Irodalomtörténeti Társaság megyei összekötője voltam már ekkor, ilyen minőségben (?) tartottam előadást Aranyról (’52. dec. 2.), Petőfiről (’53. jan. 11.), s 53. dec. 6-án én nyitottam meg a TTIT megyei alakuló ülését, ahol az irodalmi szakosztály elnökévé választottak.

Nagy Micu beszélhette rá Barótit, az akkori dékánt arra, hogy engem le kell vinni Szegedre, az egyetemre. Sőtért is mozgósította, így került sor arra, hogy ’54 áprilisában kari titkár lettem Szegeden. Nem csak az egyetem vonzott Szegedre. A város is tetszett azóta, hogy 1934-ben először láttam. Szombathelyi Pali bácsiékkal voltunk ott akkor a szabadtéri játékon. Csongrádig kocsival, onnan hajóval, vissza ugyanúgy. Alig aludtunk közben, mert a várost is meg kellett néznünk – Pali bácsiék lokálpatrióta rokonának kalauzolásával –, Az ember tragédiáját is. A zsinagógáról, emlékszem azt mondta a rokonszenves fiatalember: Közép-Európa legszebb épülete. Amit legjobban élveztem három hónapos ottlétem alatt, a reggeli séta volt Olgi lakásától az egyetemig: a Széchenyi téren, Kárász utcán, Dugonics téren át. Munkám azonban unalmas volt: semmittevés kötött munkaidőben. Olvashattam volna, s olvastam is, de hogy ennek teljesen átadjam magam; nem tudtam megtenni. Irigyen néztem az oktatókat, akik órájuk meg egy kis csevegés után távoztak. A postabontáson meg a Barótival való mindennapi fecsegésen kívül egyetlen munkám a havi ülések jegyzőkönyvének elkészítése volt. Mérei professzor a saját felszólásairól szóló részt rendszerint átdolgoztatta, Halász Előd némi derűvel jegyezte meg, ő sokkal rosszabbul mondta el, mint ahogy én leírtam. Az egyéb ügyeket a dékáni hivatal meg a tanulmányi osztály adminisztrátornői elintézték. Nem engem neveztek ki tanársegédnek, mint Baróti ígérte. A párt döntött. Erre voltaképpen számíthattam volna: korábban visszautasítottak akkor is, amikor afelől érdeklődtem, jelentkezzem-e aspirantúrára. „Nem volt Eötvös-kollégistáknak szervezték” – volt a gúnyos válasz. Talán így is maradtam volna, ha lakást meg Évának állást tudtam volna szerezni. Kilátástalan volt mindkettő. Aspirantúrának a kandidátusi fokozat megszerzésének intézményes formáját hívták akkoriban. Negyven évvel később, 1992-ben, november 6-án már én is ott voltam az ELTE Pesti Barnabás utcai épületében, amikor megvédte kandidátusi értekezését (Utak a Bánk bánhoz, Kritikai kiadás. Az első kidolgozás és a végleges szöveg. Színpadi szövegek. Opponensek: Kerényi Ferenc, Nagy Imre.) Úgy emlékszem, nem csak a csatakos novemberi idő miatt volt melankolikus hangulatban. Pedig sok barátja összejött. A diktatúra múltán lépett a szegedi egyetem is: 1991 szeptemberében címzetes egyetemi docenssé nevezték ki.