Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Orosz István: Emlékek apámról VI.
123 magasabb iskolákat végezzenek, akkor annak a lehetőségét láttuk itt, amire a népi írók biztattak bennünket; a nép kulturális színvonalának emelésére. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom többes számban, mert a kollégáim is így érezték. Amikor először összehívtak minket, azokat, akiket kiszemeltek rá, hogy a szakérettségin tanítsanak, azzal kezdték, hogy önöket tartjuk a város legjobb tanárainak ... ez, különösen egy fiatalember számára igen lelkesítő volt. (Miközben beszél, megjelenik a monitoron a Kecskeméti Ságvári Endre Szakérettségis Kollégium 1951–52. tanévben végzett mérnöki „B” osztály hallgatóinak tablója, s kiderül, hogy apám nem csak a tanári kar legifjabb tagja, hanem a diákok közt sincs sok, aki fiatalabbnak látszana.) Ezek a gyerekek képesek voltak a reggeli fölkeléstől az esti lefekvésig szinte egyfolytában tanulni... Én az utolsó két évben mellékhivatású kollégiumi nevelőtanár is voltam, akkor már bent laktunk a szakérettségin, tehát az egész napjukat át tudtam tekinteni. Később találkoztam olyanokkal, akik elvégezték az egyetemet is, és természetesen föltettem a kérdést, nem voltak-e hátrányban olyan diákokkal szemben, akik gimnáziumi érettségivel kerültek oda. Érdekes volt a felelet. Persze hátrányban voltunk az általános műveltség, az olvasottság terén, de előnyt jelentett, hogy megszoktuk a rendszeres munkát, s az egyetemen sem hagytunk ki egyetlen napot sem. (...) Egyébként a szakérettségi számos pozitívuma mellett tényleg voltak negatívumok. Szakirányú képzést kaptak, tehát például a jogász osztályban magas óraszámban tanulták a történelmet, viszonylag magasban a magyart, sőt latint is tanultak, a többi tárgy azonban, ha volt is, elsikkadt. A mérnök osztályban is volt néhány órában magyar, meg volt valamennyi történelem, de ezek a matematika, a fizika, a kémia mellett melléktantárgynak számítottak. Ha az ember arra gondol, mennyi mindent felejt el az érettségi után, mennyi mindennek nem veszi hasznát, akkor hajlamos azt hinni, hogy ez a lehető legjobb módszer, mert itt eleve elhagyják azt, ami úgyis fölösleges lesz. Másrészt azonban tudjuk, hogy az emberi egyéniségbe az is beépül, aminek később gyakorlati hasznát nem veszi. Tehát ahhoz, hogy valaki értelmiségivé váljék, ahhoz egy szélesebb műveltség megalapozására van szükség, s ez az alapozás a szakérettségin nem történhetett meg úgy, ahogy a középiskolákban. Persze ezen is próbáltunk segíteni. Minden szakérettségisnek volt például színházbérlete. Abban az időben a kecskeméti színház egészen színvonalas volt. Emlékszem például Schillertől az Ármány és szerelemre olyan vendégművészekkel, mint Gábor Miklós és Ruttkai Éva, meg egy kitűnő Bánk bánra. Persze voltak gyöngébb darabok is. Mi a hallgatókkal mindet megbeszéltük. Szerveztem irodalmi szakkört a számukra, erre persze csak a jogász-, meg a közgazdászhallgatók jártak, ahol megpróbáltuk szélesíteni azt a szűkre szabott irodalmi anyagot – elsősorban világirodalmi kitekintéssel –, amelyet az órákon tárgyalni lehetett... Meglep egy ismerős arc, az apám után megszólaló egykori szakérettsé gis diáké: Horn Gyulának hívják. ’52 szeptemberében egy hónapos tanfolyamon voltam Pesten, a sah palotájában. Mi lehet az? Talán egy keleti elemekkel túldíszített épületet – az Urániát? – nevezte tréfásan a „sah palotájának”, vagy a Stefánia palotát, ahol tényleg járt a perzsa sah, igaz, egy fél évszázaddal korábban, vagy az egykori Fasori Gimnáziumot, amelyben épp 1952-ben rendezkedett be a nem túl elegáns nevű KÖPTI, vagyis a Központi Pedagógus Továbbképző Intézet. Török András barátom a Budapest Törzsasztal tagjainak is továbbította a kérdésemet, s megható, hogy a tudós társaság tagjai milyen lelkesen próbálták megfejteni a rejtvényt. Az ő jóvoltukból ismertem meg a kívülről neobarokk, belül viszont keleti díszítésű Hermina (akkoriban Május 1.) úti Róheim-villát, amelynek egykori dohányzójában, mint írták, valódi Alhambra-érzés tölthette el a látogatót, ráadásul ’45 után, mielőtt az ÁVH birtokba vette volna az épületet, működött is benne valami diákszálló. (Ebben a palotában gyilkolták meg 1918-ban gróf Tisza Istvánt.) A Törzsasztal tagjai hívták föl a figyelmem Emmer Kornél Bem rakparti palotájára is, amelynek eklektikus díszei közt keleti motívumok is burjánzottak. Az építtető özvegyének halála után (1949), s mielőtt az államvédelem lecsapott volna rá, ebben az épületben is működött valamilyen kollégiumféleség. Talán érdekesebb is így, hogy nem tudom biztosan, melyik „sah-palotában” lakott apám 1952-ben, mert
