Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Orosz István: Emlékek apámról VI.
124 így mindegyikbe odaképzelhetem. Ez a tanfolyam barátságosabb és színvonalasabb volt, mint a két évvel korábbi; Lengyel Dénes volt a szemináriumvezetőm, a másik csoporté Vargha Balázs. Míg odavoltam, Oláh Jóska, a szakérettségi igazgatója Évát is megnyerte főhivatású tanárnak; én nevelőtanár is lettem, októberben beköltöztünk a volt árvaházba, a szakérettségis kollégiumban kapott kétszobás, fürdőszobás szolgálati lakásunkba. A szakérettségi előnye tehát az volt, hogy a Kada Elek utcai szükséglakásból továbbköltözhettek – illetve továbbköltözhettünk. A Kecskemétet ismerők bizonyára tudják, hogy az egykori polgármesteréről elnevezett Kada Elek utca az ötvenes években nem ott volt, ahol ma. A mai Petőfi Sándor utcát hívták Kada Elek utcának, és első lakóhelyem, amire persze egyáltalán nem emlékszem, valahol a szalagháznak nevezett épületmonstrum helyén állt. Az új cím a Zója utcában (a bútorokat átszállító fuvarosnak még Szent Imre herceg útját kellett mondani), a csak „árvaházként” emlegetett épületben volt. Az árvaház 1897-től létezett, először Országos Tanítói Árvaház volt a neve, 1926-tól, az alapító igazgató emlékére Faragó Béla Árvaháznak hívták, majd a nagy fordulattól, 1949 őszétől Faragó Béla Népi Kollégiumnak. 1951-től, vagyis történetünk idején lett belőle Állami Ságvári Endre Szakérettségis Kollégium, majd az egyik szárnyban rövid ideig Katona József Gimnázium. A szimmetrikus épület másik felében – a „lányszárnyban” – az orosz diákok, vagyis a hazánkban ideiglenesen állomásozó (így mondták) szovjet tisztek gyermekei számára nyitottak iskolát, míg a gimnáziumi oldal 1957-től újra árvaház lett Országos Nevelőintézet néven (csak ONI-ként emlegették), amelyben jutott egy kevés hely a környékbeli gyerekeknek is. Ők voltak, vagyis mi lettünk a bejárók. Én 1958. szeptember elsejétől, de hol vagyunk még attól. Egyelőre egy szolgálati lakásban lakom harmad..., pontosabban negyedmagammal... Anyuka most már szinte állandóan nálunk lakott, a konyhában. Nyárra mi mentünk ki Csépára, hozzá, Domokos bácsinál levő szobájába. ...igen, negyedmagammal laktam ott, akkoriban ugyanis az édesanyáknak szinte azonnal munkába kellett állniuk. A törvény szerint a szülési szabadság tizenkét hét volt, amit a szülés előtt és után két egyenlő részben kellett kiadni, vagyis anyámnak decemberben már tanítania kellett. A Csépáról beköltöző nagymama nélkülözhetetlen volt. Anyám kerékpárral járt tanítani, és napjában kétszer, eleinte talán háromszor is hazabiciklizett, hogy megszoptathasson. A Szent Imre – Kaszap (alias Zója – Zsákdugó) táv nem leküzdhetetlen, a Budai utca felé legföljebb másfél kilométer lehet, letekerem, húsz perc alatt megvan oda-vissza, na persze jégen, hóban, esőben más lehetett, mint mondjuk egy cinkefüttyös márciusban. Igen, egy madárcsicsergős március 19-én jutott eszembe mindez, a biciklizés, a szoptatás, ... nem mondhatom, hogy felidéztem őket, mert nem emlékeztem rájuk, legföljebb annyira, amennyire a sokszor hallott dolgokat a gyermek egy idő után saját emlékeiként tartja számon. Szóval 2016-ban azt találtuk ki a testvéremmel, hogy szüleink temetése után jöjjünk ide a szomszédos református temetőből, és tartsunk egy személyesebb, barátibb búcsúztatót azokkal az ismerősökkel, rokonokkal, akik a két halottra méretezett hosszadalmas szertartás után (kell még róla írni, de halasztom, ameddig lehet) még hajlandók egy búcsúkoccintás erejéig velünk maradni. Ekkor, 2016. március 19-én, hatvanegynéhány év után először léptem be újra az épületbe, pontosabban az épületnek abba a szárnyába, ahol kisdedkori lakásom volt. Uszkve egy évig éltem ott, a helyembe lépő „ideiglenesek” valamivel tovább: négy évtizedig. Erről az évről még gyér emlékeim is alig vannak – írta a Memoár ban apám, amit megpróbá lok úgy értelmezni, hogy alig vannak emlékei, tudniillik rajtam kívül. Az intézeti lakást alighanem sikerült annyira betöltenem (végigbömbölt éjszakák), hogy az emlékezetéből minden más törlődjék. Akkori életemet szüleim és nagyanyám későbbi megjegyzéseiből, meg persze történelmi olvasmányaimból rekonstruálva úgy látom, nem volt teljesen indo-
