Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: Jelenetek egy regény befogadásáról (Németh László: Emberi színjáték)
34 gorombáskodni, elesni: lépést kellett tartani vele. Az arcán, ahogy a hibás lábával kaszálva, ott igyekezett mellette, előbb bosszúság volt, majd mint a morc gyerekén, akit csiklandoznak, már nevetés is, s végül, hogy Ágnes nem gyorsított többé, s ő csakugyan vele futott: szégyenlős élvezet. A melle fújt; a nyitott száj mélyiből a félig kéjes, félig szégyenlős nevetéstől szorítva, kilátszott a nyelv; a nagy orr körül a két szem részegen kancsalított. Nagyon, nagyon csúnya volt szegény! De Ágnest, ahogy egy lépéssel előtte futva nézte – bátorította, olyan különös gyöngédség szállta meg iránta, amilyen tán az apja iránt sem; nővéri szánalom, embertársi szeretet, asszonyi pártfogás körülírhatták csak ezt a gyöngédséget. – De most már elég, mondta Feri, amint érezte, hogy Ágnes lassít kissé. – Na ugye, hogy tudunk mi futni, állt meg Ágnes közvetlen mellette, s a mellére húzta, s megcsókolta a lihegő fejét. S közben úgy érezte, mintha nem is csak Ferit, de az anyját, apját, Bölcskeynét, a haldokló Matát, az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna mellére – a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.” És ezzel szövege ölelkezett Szabó Lőrinc Semmiért Egészen című, talán leghíresebb versével. Magam felfedezni vélem az ellentétet mind a regényben, mind magában a versben is. Ugyanis a verset magában foglaló Te meg a világ kötet éppen az egyes embert korlátozó, tárgyi mivolttá lefokozó kiszolgáltatottságát szemlézi az élő test és a környezet, a közösség és az Univerzum viszonylatában. Ebben a versben ezt az egyes embert gondolja el, mint megalázó rabtartót, és az így kiszolgáltatottá tett ember szenvedtetőjének szerepében figyeli meg az egyes ember átélt kiszolgáltatottságát. Egyszerre jelenik meg mindkét szereplőben: szenvedtet és maga is részese a szenvedésnek. „Magamban.” Egyszerre okozza és szenvedi a megalázottak és megszomorítottak szenvedését. A műalkotásba transzponálja egyszerre a bűnt és a bűnhődést. Ezért válik hitelesen kimondottá a feloldozás a vers végén. Nem egyszerűen valamilyen alkotói poént szerkeszt oda, hanem a létezésben való lét megoldottságának vágyakozását sugározza. Ezáltal az alkotás egésze igényli a szenvedés törlését, vonzza a megváltottság már idézett reményét: „És én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd.” Bartók oximoronja határozza meg a huszadik század művészeti ars poeticáját, erre ébred a század európai költészete szinte szövegszerűen összeolvashatóan szövegeiben. Ezt kísértem végig, szinte Németh László mesterként adott felhatalmazásával Szabó Lőrinc rejtekútjainak heideggeri recept (Wozu Dichter? ) szerinti köve tésével. Éppen ezért idézhetem magamra vonatkoztatva is egy irodalomtörténészi és emberi pálya tanulságaként ennek az „emberi színjáték”-nak végigkíséréseként Szabó Lőrinc Babitsot megidéző visszatekintését: „S a legvégén, te? Igy rendeltetett. / S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled”. * * *
