Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: Jelenetek egy regény befogadásáról (Németh László: Emberi színjáték)
35 „Ez a regény az én Räuberem és Zalánom” – jellemezte önéletírásában Németh László az Emberi színjáték ot, első nagy munkáját. Ezt írták első életműsorozata fedlapja fülszövegének elejére is. Én pedig azzal kezdtem tanulmányomban most, valahai olvasmányemlékemre emlékezve: számomra nem „első mű” volt. Benne és általa a Németh László-regények dilemmája öltött testet. Regényét is, szereplőit is nemcsak megformálta, hanem sorsukat is cselekményesen lezárta. Kritikusai utóbb is arról beszélnek, hogy regényeinek alakjai szoborszerű zártságba formálódva sugározzák létbeli elhelyezettségük morális erejét. Jó előre, egy életen át követendően meg is indokolta Boda Zoltán már idézett szavaival ezt a kompozíciós elvet, méghozzá egész életműve tanulságsugárzását előre átérezve. „Imádkozni lehet együtt, üdvözülni azonban mindenkinek magának kell.” Hősei morális sugárzása – éppen az életmű oximoronját beteljesítve – ezt készíti elő sorsuk alakulásával. Ez a létben elhelyezettség meg is indokolhatja ezt a kezdetektől regényeiben jelentkező, lezárt életrajzot szerkesztő kompozíciós ars poeticát. Ez alól két kivételt mutathatok. Az első regényből kisunnyog Szirmai, a század rontó szelleme. Az utolsóban élete morális magas pontjára emelkedve, a szeretet vallást cselekedetté érlelve búcsúzik a főhős, Kertész Ágnes. A népbiztos Szirmai alakjának ki kellett lógnia szerepéből. Oka máról visszatekintve egyértelmű. Határozottan ártalmas sugárzást hordozó képletet testesít meg. Írójának éreznie kellett, hogy egy életen át jobb esetben vitapartnerei kerülnek ki az ilyen emberekből, rosszabb sorsában fojtogató környezetté sokasodnak körülötte, nem személyiségként, hanem amorf képviseletű közegként, bármikor bármilyen alakkal behelyettesíthető veszéllyé. Akik veszélyeztethetik a schilleri Räuber sze mélyiségét éppúgy, mint a Zalán futásá ban honját a hazában megtaláló közösség közüdvét. Az Irgalom Kertész Ágnese mindmostanáig problematikus maradt számomra. Megoldatlanságként magyaráztam azt, ami éppen az Emberi színjáték és a szoborszentek ellentétévé alakítja. Ugyanis életrajza éppen az emberi sors példázatos létben elhelyezettségét felmutatva szakad meg. Helyileg épp itt, azon a helyen, ahol most a vírusveszély idején napi sétáimat szoktam befejezni. Pontos helyrajzi meghatározottsággal, mégis befejezetlenül hagyja írója a főszereplője életútját. Törött szárnyú regény marad ezáltal? Nem, csak itt és ekképpen fejezhető be a kompozíció a világ jelen állását tekintve is. Hiszen a huszadik század gyors változásaival kezdődik el az emberi sorsok szakadatlan és megállíthatatlan változásra kényszerítettsége. És éppen ez váltja ki az „üdvözülés” egyénileg válasz elé állító eseményeit. És éppen ennek a létoximoron által poétikát alakító képletnek a megjelenítése teszi mostani korunkat is átlátó korszerűségű íróvá Németh Lászlót. És teszi megint csak összeolvashatóvá József Attila talán legdrámaibb versével, melynek mintha folytatása lenne az Irgalom a fennebb megidézett zárásával: Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábra állni, bennem. Úgy segített, hogy nem segíthetett.
