Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: Jelenetek egy regény befogadásáról (Németh László: Emberi színjáték)
33 majd lelassulva tanítássá alakítva búcsúzik a regény műfajától. Miként ezt az Ember és szerepben műforma és szövegformálássá sűríti, a görög sors és eszmény összefonódását követve: „Az első csodálkozás és a végleges megragadás náluk elválaszthatatlanok.” Nekem is meg kellett érnem ennek a végnek az emberi szépséggé, az ars diadalán túlmutató megváltódás elfogadásává, a sorson túlemelkedő elhelyezettséggé emelkedését – létbiztonságként elhelyezettséggé kellett igazolódnia. Ebből aztán Németh László sem engedett. Az adódó sors ellenében a lét parancsát fogalmazta egy életen át. Ha megélni sem ő, sem hősei nem is tudták. De a sors ellenében mértékké sikerült emelnie. Kérdés: Kertész Ágnes életével miként teljesíthette be. De írója úgy gondolta: ebben a regényben a „hegyi beszéd” kimondásával, beláttatásával kell az alkotás szövegét befejeznie. A regények sora, amely egy billegő sorsképlettel nézett szembe a halállal („Tartogat engem az Isten valamire” és „nem is hisz Istenben”), hogy eljusson a létben elhelyezettség ideális helyzetébe. („Az anyja iránti szeretetén érezte meg, hogy már-már kész lélek ő? Az orom közel s mindegy, hogy az ember egy napig vagy száz évig fürdik az ég áramaiban, ő kiért az időszámító emberek közül s az időt nem ismerő Isten birodalmában él.”). És ezzel rímelő mérték megfogalmazásával zárult. Tudatos vállalással. Ezzel Németh László sorsa fölé emelkedett. „A Ligetet átszelő sétaút – a Stefánia – torkolatába értek. A hold, amely előbb az óriási kikövezett teret kékes jégmezővé tette, most a Liget tömbje mögé szorulva, az út fölé boruló fákból csinált fantasztikus, istenek alkonyába illő kulisszákat. Halmi, akit a rásulykolt kéreg a természet ellen is megkeményített, meghatottságában és szomorúságában fellágyulva, mintha először eszmélt volna rá a világ szépségére, megállt. – Milyen szép ez az út! mondta, még mindig lehető legkevésbé költőien. Látja, engedett aztán a melléből emelkedő zavaros érzésnek, melyet máskor visszanyomott volna; ha most egy más fiúval lenne, nem énvelem, azt mondhatná: gyere, fussunk egyet. Ágnes, aki előtt Feri sose panaszkodott a nyomorékságára, mint ahogy a Dunát vagy az estét, vagy bármiféle utat sem dicsért meg, érezte, hogy ezzel az emberrel a reménykedés téteti elébe a boldogtalanságát; ezt most kéne meggyőzni, hogy neki is áll a világ, falhoz vágni, mint a királyfi-békát a királylány. – S magának mért nem modhatom? nézett rá szinte szigorúan. Maga is tud futni. Láttam, a villamos után. (Igaz, hogy szomorú látvány volt, ha Halmi tudja, hogy látja: biztosan megáll.) Majd hirtelen megfogva a kezét. – Azért is fussunk egyet. Feri hőkölve húzta vissza a kezét. De Ágnes hűvös, erős keze rákapaszkodott, s minden ujja egy unszolás volt: ne félj tőlem, nem nevetlek ki. Ezt a kezet most nem merte volna (az az egész életét megpecsétlő sértés lenne) a kezéről lefejteni. Néhány lépést tett Ágnessal, hogy jó, menjenek kézenfogva. De Ágnes lassan, igen lassan, hogy a fiú követni tudja, nemcsak a hibás lábával, de a vonakodó lelkével is: egyre sűrűbben vette a lépést, majd még mindig Halmit nézve, csendesen ügetni kezdett. Ferinek, ha nem akart
