Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: Jelenetek egy regény befogadásáról (Németh László: Emberi színjáték)
31 megáll. Mért nevetségesek az egyházak, ha a kinyilatkoztatás már nem az? S ha a kinyilatkoztatás csak azt jelenti: ami minden észben ott van, akkor mért fordítunk hátat Descartes-nak és a Discours nak, s miért beszéljük a bizánci egyház nyelvét. Racionalizmus és vallás – bizonyos fokig mindig fából vaskarika marad. Ady istenversei a »hiszek hitetlenül Istenben« pátoszával (s inkább az istenhiány, mint az istenhit-vallásával – belerémüléssel az elviselhetetlen gondolatba, hogy a világnak nincs gazdája) – kevesebb erkölcsi nekibuzdulással, de bátrabban, több gondol kozói potenciállal szólaltatják meg az újkori ember vallásos szorongását, mint Tolsztoj.” (Tolsztoj inasaként ) Ezt a dilemmát élte magáévá Németh Lász ló is, ezt testesítik meg hősei, ennek példáit vizsgálják esszéinek történetei. És ha már Németh László elmerengését idéztem Tolsztoj gondola tain, idézzem az író Tolsztoj két figurális elgondolkozását e gondolati metszésponton: Pierre Bezuhov és Andrej Bolkonszkij fejlődésrajzát. Pierre-t Tolsztoj épp oly trükkösen dobja be a létezésből regénye történetébe, mint utóbb Németh László Boda Zoltánt. Mindketten lecsupaszítottan kezdik történetüket, a viszonylatok nélküli ember szerepét osztja rájuk írójuk. Pierre így szinte Sztavroginként a maga action gratuite-jaival kezdi szereplését, Gide és Camus hőseinek előfutáraként. Andrej az austerlitzi csatatérnek nemcsak fizikailag, de szellemileg is sérültje. A kiüresedett ember jelenik meg vele és általa az irodalomban. Mindkét ember tudata ebben a léthiányban fogalmazódik meg. És ebből a de profundisból indul tájékozódni. Pierre életét megépíteni, Andrej „végigcsinálni” egy haldoklást. Mindkét esetben a tudat viszonylatainak a fürkész kiépítésén munkálkodik írójuk: az életreményre ébredés éppúgy, mint a haldoklás, a tudati tájékozódás kivirágzásává válik. Ezt igazolja vissza Németh László: Tolsztoj „azok közé a kivételes művészek közé tartozik (s nem tudom, van-e hozzá fogható), akinél az erkölcsi ébredés állapota a késő aggkorig, igazán mondhatjuk, »halála órájáig« tart”. Amit akkor önmagáról el nem mondhatott, elmondta Tolsztojról, elmondta Adyról, és megélte vergődő hősei sorsában, gúzsba kötve táncolva hipertónianaplójában. A vérnyomásnaplóját elolvasva nem egy elszaporodott betegségre figyelést követtem, hanem beledöbbentem, hogy mindebben ő a körülmények hatalmára döbben rá. Kardiológusom kérésére én, a hipochonder elolvastam a naplót. De nem betegedtem bele, hanem Németh László írásának sorsszerűségére döbbentem rá, merészségére, ahogy szovjet tudós megfigyelésre hivatkozva társadalmi bűntény következményét gondolta általa végig. Egy újfajta Bűn és bűnhődés t élt át: „magam ban”, mint barátja Szabó Lőrinc minden egyes versében, és szerényen tegyem hozzá: közös sorsunkban. Az orvos tanultságát csak szövege pontosságának kontrollálására használta, a szöveg az író felelősségteljes tájékozódását követi – a közösség bűnös felprédálását veszi számba, és ennek feloldási módját keresi, gondolkozik a megkötözve táncolni életmód lehetőségének módozatait beiktatni az adott életkeretekbe. Az adott léthelyzet lehetséges sorsfeloldását remélve. Az önmagára eszmélő tudat személyes tájékozódásának modellálható példái a Németh László-i hősök. Ugyanakkor öntudatosítja az embernek szocializáltságát, létezése csakis viszonylataiban megjelenő voltát. Azon kevés író-gondolkodó közé tartozik, aki ezt a kettős szempontot egyszerre érzékelve (össze nem keverve, mégis egybelátva) tudja tájékozódóan művei meghatározójává tenni. Mindenki „külön-külön” is szembenézhet az általa megformált emberrel, ugyanakkor közösségi viszonylataiba szövődött egyed-
