Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: Jelenetek egy regény befogadásáról (Németh László: Emberi színjáték)
30 Zoltán. Így a szentnek néha valóban hőssé, a pusztító kihívásra adott válasszá kell magasztosulni (vagy talán inkább torzulni), aki már nem megmenthető emberekkel, hanem a kivetkőzött embertelenséggel csap össze, és csak azokat maga alá gyűrve vághatja ki magát, akár élete feláldozásával. Ilyenkor ítéletet is tart: a megértővé tisztuló egyéniség paradicsoma, a szent nyugalma elképzelhetetlen az őt beszövő környezetben. Ahol megvan a lehetősége az ember megváltoztatásának, ahol csak a rossz tulajdonságok vagy viszonylatok választják el egymástól a lehetőségeikben egyenlőeket, ott az igényesen fellépő, önmagát megvizsgált ember végül egészséges rendet teremthet környezetében, ahol viszont az érdekek egymást keresztező uralma keresztülhúz minden emberi igényességet, ott az emberség csak a pusztulás hősiességével csaphatja be maga után az ajtót. Az Emberi színjáték ból kibomló életmű az emberi együttélés harmonikus neme sedési folyamatát szeretné kiteljesíteni. Ugyanakkor számba veszi a nyugtalanító szituációk sorát. Az „emberi színjáték” ennek a kettős vonzásnak a szembesítése. A konok kisszerűség a maga nagyot gáncsoló rutinos logikájával felingerli a kompromisszum csapdájába szorult áldozatot, és a végső elkeseredésbe kergeti. De mindez nem látványos összecsapásokban történik, hanem a mindennapok állandósult alattomos tűszúrásaiban: ahol még a visszaszúrt tartja erkölcsileg magasabb rendűnek, sértettnek magát. Az élet teljességének igénye csap össze a megszokottság szürke játékszabályaival, ahol a hálóba fogott nagyvadat elejtik, azután minden megy tovább, már nincs, aki zavarja őket. „Van egy az antiknál közelibb s a katolikusnál szabadabb vallásos állapot, egy európai vallás, melyet a különcök éreztek meg, a katolikus irodalom keresett, Nietzschéék új eret nyitottak a számára, de igazán csak egy gátlásaitól megváltozott, elfogulatlanabb, a szélesedő sziget diadalmában élő emberség találhat meg.” Az európai irodalom nagyjai ötven év óta „a legkülönbözőbb úton, ezt keresik” (Magyarság és Európa). Ennek elakadásáról – már a kommunizmus szorításában, 1954-ben, illetőleg 1956-ban – azután csak ennyit mondhatott: „Voltak művészeink, akik a nyugati fejlődést már-már a túlzásig végigrohanták, ugyanakkor felkutatták és kihasználták azokat az artézi mélységeket is, amelyekben keleti népünk a világlélek megértésének lesz forrásává. Elsősorban Adyra, Bartókra gondolok, de nem volna nehéz más élő s halott kortársak nevével toldani a sort. Az a kísérlet, amely műveikben körvonalat kapott, újabban látszólag elakadt, én azonban bízom benne, hogy a megtett lépések, főként, ha megint egyszer láthatókká válnak – kötelezni fognak.” (Tolsztoj inasaként ) A sorban ma már Németh László nevét is ott láthatom. Bárha éppen az ő esetében érzem – szövegeinek mára már teljesnek mondható megjelenése ellenére – a láthatóvá válás hiányát. Mint valaha Ady után minden értelmező a maga részigazságát vélte csak kihallani a költőből, hasonlót figyelek Németh László esetében is. Azt az akár Tolsztojhoz, akár Adyhoz mérhető egyetemességét, amely az európai gondolkozás karteziánus racionalitását a maga lecsupaszítottságában együtt tudta érzékelni a létezésbe kivetett tudat viszonylatait fürkésző kivirágzásával, ezt az egyetemességet szeretném „láthatóként” befogadni. „Muzsik-ruhájában így egy nagy vallás-alapító emelkedik szemünk láttára a szétrombolt egyházak fölé – aki a vallások esszenciáját, a mindenkiben közös lényeget adja át az emberiségnek! Nagyszerű kép! Csak a határt nem értjük egészen, ahol a racionalista sav marása
