Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: Jelenetek egy regény befogadásáról (Németh László: Emberi színjáték)
29 sésemet olvasva? Ma már kimondhatom, az „okosságosságon” túl figyelme afelé az ifjú felé fordulhatott, aki művéből a minden időben hasznosítható energiára érzett rá. Mindebből következően elkezdhetem a Németh-életmű újraolvasását. A tragikus derű (költészetbeli megfigyeléseim legfontosabb mozzanatának, a „tragic joy”-nak) megformálódását, a huszadik századból a század ellenében megfogalmazódó talán legfontosabb üzenetet fejlesztette ki a legnehezebb körülmények között. Úgy kellett egy életet leélnie, hogy gondolatainak a derűs létezést kihívó sugárzását mindegyik kortárs rendszer ellenérzéssel fogadta. Ebben a közegben kellet adaptálnia igen jeit és nem jeit. Az alkotót ledöntő hipertónia nem kiváltság, hanem népbetegség lett azóta. A szorongás ellenében keresett derű embertelen feladatot rótt az alkotókra. Mind Németh László a tanulmányíró, mind pedig írásainak hősei számára a kiindulás valamilyen fajta etikai elégedetlenség: a társadalmilag biztosított és védett eseménytelen emberi tenyészés tagadása. Ez teszi az embereket a továbbra is zavartalanul élni akarók szemében nyugodt köreiket megbolygató szörnyetegekké. De nem kíméli meg a tagadót sem, aki belülről nézve önmagát, viszont pokolnak tartja az életet, amelyben a legszörnyűbb, hogy nem áldozatnak, hanem bűnösnek érzi saját magát is. Ezért először erőszakot téve önmagán különböző módokon be akar illeszkedni, vissza azok közé, akiktől ösztönösen csak viszolyogni tud. De ezekből a sikertelen kísérletekből a csak még jobban megbomlott emberi viszonyok következnek, ahol a kölcsönös gyűlölet rendszerint csak a drasztikus robbanásokat készítheti elő. Ezért van az, hogy Németh László hősei nem idealizáltak, nemegyszer sokáig önmagukkal sem tudnak mit kezdeni, és ez szúrós, tüskés, sőt gonosz vagy pusztító oldalukról mutatja meg a kiszakadó embereket (Gyász, Iszony, Szörnyeteg, Sámson, A két Bolyai, A csapda különböző változatai e típusnak). Németh Lászlónál mindez viszont még csak az elrugaszkodás, dramaturgiájának kibontása ezután következik hősei önmagukra ismerésében, és ebből kényszerűen-kényszerítően megszülető küldetéstudatuk megszólalásában. A kezdetben önmaga szemében is abnormális vagy bűnös lény felismeri a többiektől elkülönítő specifikumát vagy társadalmi-etikai igényességét (Iszony, Áruló): föléje kerül az embereknek, természetellenesből, bűnös ből különccé válik. Ez az önmagára ismerés ugyanakkor még csak az egyéniség fejlődésének tisztítótüze, mely a környezet eddigi ösztönös utálatát tudatos gyűlöletre, csapdaállításra ingerli. Valójában ezt is elmondta már az irodalom, a lázadó különcök tizenkilencedik századi nagy konfliktusaiban, de rend szerint más céllal. Mert a Németh László-i széttekintés itt sohasem áll meg: az ő vizsgálódása nem a kivonulásra irányul, hanem a visszatérésre: a környezetét összehozó kohézió lehetőségeinek keresésére. Így művei harmadik lépcsője, szintézise az egyéniség megértése után az emberek megértése, a türelmes visszatérés a környezethez, a kézfogás, a műveiben mindig is ott élő irgalom harmóniája, a szörnyetegből kibomló szent, aki már tud a környező emberek nyelvén beszélni, de közben mégsem ad le semmit korábbi igényességéből. Ő az, aki a többi emberben meglátja a bennük szunnyadó magasabb rendű élet útjait, és óvatos kézzel, vigyázva, hogy meg ne makacsolják magukat, elindítja őket, követni egyéniségük tisztultabb megvalósulását. Lehet, hogy elbukik közben, vagy megsemmisül, szervezete nem bírja az igénybevételt, vagy végleg belegabalyodik a kisszerűség konok gonosz csapdájába, mint Boda
