Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: Jelenetek egy regény befogadásáról (Németh László: Emberi színjáték)
26 zeti helyétől’ függ; míg a vallásos érzés ,invariáns’, kibírja a nézőpont cserét... Vallásos vagyok és ,hitetlen’.« És végül megfogalmazza, emberközpontúvá teszi ezt a vallásosságot is: »A túlvilágot ő ott hordja magában; a túlvilág az, ami megéri az életet.« így születik meg Boda Zoltán életéből egy új Krisztus-történet, hegyi beszéddel, apostolokkal és Júdással, hogy végül mindezt lefordítsa emberi történetté, az ember öntökéletesedésének, önmaga megvalósításának regényévé, Emberi színjátékká . Boda Zoltán nem azért került a szőlőhegyre, a terrorlegény Horváth Sándor puskacsöve elé, mert az embereket tagadta, hanem azért, mert olyan emberi igényt fogalmazott meg életével, amelyikkel csak szemben állhattak a Horváth Sándorok, de a hozzá barátilag közeledő konformista Horváth Lacik és a köpönyegforgató kurzusideológusok, a Behr-Bors Alfrédok is. Tehát ez a »nem« valójában egy, abban a miliőben megvalósíthatatlan »igen«-t is tartalmaz. És ez az igény nem önmagába zárt, hanem mások érdekében is való. Boda Zoltán utolsó ténykedése épp mások sorsának lehető legjobb rendezése. És ennyiben előképe már Égető Eszter nek, a Nagy család Katájának, tehát épp azoknak a hősnőknek, akikkel a megváltozott világban igyekszik majd tájékozódni Németh László. És Boda Zoltán változott körülmények között fogant testvére lesz az Irgalom Kertész Ágnese. A kor, a történet, amiben mozognak, sokban ugyanaz, mégis az a hangsúlyeltolódás, amellyel a tagadás helyett az életet, emberi viszonyokat elrendező megértést hangsúlyozza az író, a külvilágban bekövetkezett feszültségváltozásról beszél. Kertész Ágnes valahogy a mi korunk számára átfogalmazott Boda Zoltán. És e két pillér közötti íven ott a minőség forradalmának programja, amelyik épp a Boda Zoltán-modell közösségi meghosszabbítása: benne van az akkori »nem« és az egyéniség kiteljesedésének igénye. A Németh László-i elgondolást a történelem menete utópiának minősítette, de a benne lélegző »nem« és »igen« szenvedélye tovább munkálhat: »nem« mindarra a környezetre, amely az ember ellen dolgozik, és »igen« mindarra az életkeretre, amelyben kiterjeszkedhet tehetsége szerint, és kapcsolatait, egymáshoz való viszonyait minden hierarchikus gátlás nélkül rendezheti el.” Ez az Utóhang kritikaként szerepelt Németh László: Emberi színjáték címmel a Tiszatáj 1967. 9. számának 885–888. oldalain, a Szépirodalmi Kiadó első életmű sorozatában kiadott változatot méltatva, onnan másoltam ide, szó szerinti pontossággal. Elolvasása után Németh László a következő levelet írta, melyet 1967. szeptember 15-én Sajkodról dátumozott: Kedves Barátom! Őszintén örültem az Emberi színjáték ról írt kritikádnak; nem azért, mert emberemlékezet óta ez az első jóindulatú és egyben értelmes kritika, amelyet rólam írtak (az én eltökélésemet, helyzetemet már
