Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: Jelenetek egy regény befogadásáról (Németh László: Emberi színjáték)
22 Utóhang: Megerősítés. Közben egy évtized múltán, az író életműsorozatában meg jelenhetett újra a regény, 1967-ben. Ekkor a belőle sugárzó morális erőnek a hatását mértem egy kritikába fogva. Mi az, amit mint klasszikus hagyatékot felhasználhatok a magam és környezetem okulására. A történetből a hasznosítható tanulságot igyekeztem kiszabadítani. „»A regényforma ürügy, a regény álcázott lírai tanulmány« – írja egy helyütt Németh László, és valóban, ha az ő regényeit olvassuk, egy huszadik századi ember a külvilághoz fűződő reflexeit kísérhetjük végig, idegfeszültségeit és időnkénti elnyugvásait mérhetjük — nem is az írások témáján, hanem — azok atmoszféráján. Amikor a fiatal orvos és író (még maga sem tudja, végül is melyik pályát választhatja) Párizsban megismerkedik Proust regényeivel, és felfedezi, hogy másképp is lehet írni, mint ahogy nálunk a regényt számon tartják és ebből a felismerésből szüli a maga saját különbözését — már ebben, a regénytől még független foganás-mozzanatban megtaláljuk ennek a Némethlírának legfőbb alkati sajátosságát: különbözni a szokványostól, iszonyodni az olyan életkeretek elfogadásától, amelyek az ember egyéni növéstervével ellentétesek. Az Ember és szere pben később megírja azt az életcsapdát, amely állandó résen létre késztette, elnyeléssel fenyegette és ellentmondásra ingerelte. Alapjában nagyon prózaian hangzik: polgári jólét (akár mint gazdag család felkapaszkodható veje, akár mint jól menő pacientúrát kiépítő fogorvos, vagy az irodalmi berkekben járatos ügyeskedő kritikus), vagy... És ami e vagy után következik, az nem zsugorítható össze már egyetlen, bármilyen bővítményekkel hosszított mondatba, mert ez a vagy, illetőleg ennek a vagy-nak a keresése egy egész élet nyugtalansága, melynek fázisaiból áll össze századunk irodalmának egyik legjelentősebb életműve. A tanulmányíró sorra veszi az életforma-tagadás európai modelljeit, a regény- és drámaíró lelke állapotának egy-egy képletéből szerkeszti hősmodelljeit. Ha szokatlan volt is nálunk a protestálásnak ez az egyszerre társadalomábrázoló (epikai és drámai) és a legszemélyesebben lírai átélése, ha ennek még remek elemző magyarázatát is félreértették (csak pletykálkodást látva az Ember és szerep ben); ma a megvívott életmű dicsőségéből visszate kintve alkat és kor valóban sikeres és szerencsés találkozásáról beszélhetünk. A húszas évek idejétől bontakozik ki a polgári világ bomlásának a személyiséget támadó, azt végveszéllyel fenyegető fázisa. A személyiségnek az ez ellen vívott szabadságharcát leghitelesebben a líra dokumentálhatta, illetőleg azok a formájukban más műfajú művek, melyek – épp a Németh Lászlóéhoz hasonlóan – ezzel a lírai hitellel is rendelkeznek. Kafka víziójában azt az embert mutatja be, aki ragaszkodva ember voltához, idegenné, kiközösítetté válik környezetében; csak egyéniségét kéne kioltania, elfogadni a szinte megmagyarázhatatlan függésrendszert, és máris életrevalóvá szürkülne; Huxley
